Alkony és telihold - Simon Lehel Zoltán

            A nap sugarai elnyúltak a horizonton, a sárguló fény egyre halványabb, az ég kékje üvegessé vált. A tornyokban meggyújtották a fényeket. A védők teliholdas éjszakára készültek. A szokásosnál több ember állt az őrségben, mert az erdőben leselkedő ártó árnyak ilyenkor bátrabban ostromolhatják az oltalmazó vár falait.

            A feszült várakozást az egyik védő kiáltása törte meg.

– Közelednek a bölcsek!

A katonák megrezzentek, és tisztelettel hajtottak fejet az előttük elvonulóknak, kiknek ábrázatát csuklya védte az egyszerű emberek pillantásaitól. A falon túli rengetegre egy percig senki sem figyelt, de a rend képviselőinek közelében nem volt félnivalónk, mert a vámpírok rettegtek a hatalmuktól.

            Először teljesítettem szolgálatot. Alig éltem meg tizenhat tavaszt, és eddig csak meséket hallottam arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába az embert a legnagyobb védelmezők közelében, de végre én is megtapasztalhattam a csodát. Minden félelmem szertefoszlott, biztonságban éreztem magam, és hihetetlen boldogság uralkodott a szívemben, mely olyan hevesen vert, mint egy hársfa dob az aratás ünnepén. Mámoros kábulat vett erőt rajtam, de a bölcsek hangjára visszarévedtem a káprázat csendjéből.

– Éberen figyeljetek minden levél rezdülésére, nehogy meglepjenek minket a nyálcsorgató szomjas fenevadak! A közelben vannak, tegnap éjjel elfogtunk egyet. Immár nem onthatja véretek, a kupola alatt lekötözve várja végzetét.

A bölcsek a rövid tájékoztató után elvonultak. Távozásukkal visszatért a szorongás nyomasztó érzése, és hiányzott a közelségük. Arra gondoltam, hogy bár csak mindig velük lehetnék. Viszont nem ábrándozhattam, feladatot kaptam tőlük, és én nem szerettem volna csalódást okozni.

            Ha szüleim még élnének, elmesélhetném nekik, hogy milyen volt oltalmazóink közelében. Könny szökött a szemembe, mert eszembe jutott az éjszaka, amikor a falunkat megtámadták a vámpírok. A kunyhók lángokban álltak, és a férfiak kaszával és vasvillákkal próbálták meg felvenni velük a harcot.

– Menekülj fiam, és ne nézz hátra! Fuss minél messzebb a falutól! – rivallt rám atyám.

– Ne törődj velünk, amíg te élsz, addig mi se halunk meg, és mindig veled leszünk a szívedben. – Anyám arcáról könny hullt alá, miközben búcsú csókját rám lehelte.

A falusiak hátrálni kezdtek, a vámpírok pedig közelítettek házunk felé. Anyám áttörte a maréknyi túlélők gyűrűjét, és a vadászó dögök közé vetette magát, hogy időt nyerjen a számomra. Rohanni kezdtem. Atyám fájdalmasat ordított. Az erdő széléről hátrafordultam, és láttam, ahogy egy vámpír felé ugrik, de atyám vasvillájával felöklelte támadóját. Akkor anyámat kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Ismét atyámra szegeződött figyelmem. Ő volt az utolsó, aki még talpon volt. Körbevették, és minden irányból egyszerre rontottak rá, a vasvilla kihullt a kezéből, és a vámpírok kivéreztették. Mikor atyám a földre rogyott, még rángatózott, és halála pillanatában fagyos tekintetét felém szegezte. A fenevadak üvöltöttek, én pedig tovább rohantam, amíg össze nem estem. Mire magamhoz tértem, a nap már beragyogta az eget.

– Ne ábrándozz fiam. – Szólt hozzám az egyik őr.

– Én csak…

– Ez az első őrséged?

– Igen.

– Újonc – kuncogott. – Mit tudsz a vámpírokról?

– Amit tanítanak róluk. Hol ember, hol állat képében jelennek meg. Erejük felülmúlja a miénket. Ismerem külső jegyeiket, melyeket izgalmi állapotban nem tudnak elrejteni. Képesek repülni, és csak a bölcsek tudják elpusztítani őket.

– Mikor én gyerek voltam, a vámpírok távol tartották magukat az embertől. Néha megtámadtak egy-egy nyájat, de nem jártak falkában. Aztán egyik nap jött a hír, hogy egy juhászt holtan találtak a nyakán két szúrással. Az eset két héttel később megismétlődött. A gyilkosságok évről évre elszaporodtak, és tizenkét téllel ez előtt szervezetten kezdték támadni a településeket. Amint emberi vérrel táplálkoztak, hasonlóbbakká váltak hozzánk. Gondolkozni kezdtek, beszéltek egymás közt, és sorra irtani kezdték a falvakat. Az ezt követő két esztendő a mészárlások korszaka volt, míg meg nem jelentek a bölcsek, akik végre képesek voltak legyőzni a szörnyetegeket. Összeszedték a népeket, és a túlélők az ő segítségükkel építették fel a várakat.

–  Az óvó falaknál jóval többet köszönhetünk a rend tagjainak. Ők szervezik meg az életünket, kereskednek más várak lakosaival, mert mi nem ismerjük a nyelvüket. Terményért cserébe halat, húst és szerszámokat szereznek nekünk, és a váron kívül ők vigyáznak arra, hogy ne váljunk a ragadozók prédájává.

– Látom, okos fiú vagy. Talán megtetszel nekik, és egy napon tanítványukká fogadnak.

            A hold már a két bástya között állt, amikor megrezzent egy bokor az úton. A toronyban felszították a tüzet, és a görbe tükörrel megvilágították a terepet. Egy macska fogott egy egeret. Mindenki felnevetett. Feszült pillanatot éltünk át.

            A csillagok tovább vándoroltak az égen. Egy árnyék suhant el a sárga korong előtt.

– Egy denevér, ez rossz előjel! – kiáltottam. Valaki megfogta a kezem. Az érintés felé néztem. Az éjszaka fényei megcsillantak a fekete bársony ruhán: egy bölcs állt mellettem, tekintetemmel nem mertem illetni. Gyáva voltam, tiszteletlennek éreztem gondolataimat, de megnyugodtam közelségétől.

– Készülj, mert kiválasztottalak – súgta a fülembe.

Hogy én kiválasztott? Elállt a lélegzetem. Öröm és félelem kavargott bennem, nem mertem elhinni, hogy ez velem megtörtént. Az őrök semmit sem hallottak, csizmájukat nézték, és csak akkor emelték fel a fejüket, amikor lábuk előtt elhaladt a földre omló lepel. Magam elé bámultam, és próbáltam feldolgozni a hírt. Tolmácsolhatom a bölcsek tanításait a népnek, megismertetik velem titkaikat, és egyszer én is közéjük fogok tartozni. El akartam mondani a többieknek, de nem henceghettem. Ez megtiszteltetés volt, méltósággal kellet viselnem, mivel egy kiválasztott a közvetítő a fenséges útmutatók és az emberek között. Annyira felajzott a gondolat, hogy kedvem támadt rohanni. Bátornak éreztem magam.

            Hűvösebb lett, összehúztam a mellényemet, és játszottam a gondolattal, hogy talán láthatom élve a nemrég elfogott vérszívót, amikor egy idősebb kiválasztott lépett hozzám.

– A bölcsek már várnak rád. Ha készen állsz, gyere velem a kupolába.

Az őrök döbbenten figyeltek ránk. Tudták, hogy arcomat hamarosan fekete kendővel fedik el, és hogy mostantól a rend tanítványa leszek. Olyan boldog voltam, ahogy a fáklya fényében megvilágított szűk falak közt követtem első mentoromat a beavatási szertartásra.

            Megérkeztünk a szentélybe, ahová csak a bölcsek engedélyével lehet belépni. A mennyezet színes üvegmozaikján beragyogott a holdfény. A teremben nyomasztó pirosas homály uralkodott. A bölcsek körben álltak. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Féltem.

– Ó, éjszaka világossága, ki erőt adsz a vadászó lényeknek, fényeddel ragyogd be eme ifjú szívét, kit most sorainkban köszönthetünk! – kántálták egyszerre, majd lefogtak, és az oltárra fektettek. Kést vettek elő, és felhasították a mellkasom. Ordítottam a fájdalomtól, vergődtem, és ekkor az egyikük a szemembe nézett, amitől megnyugodtam. Hagytam, hogy megkóstolják a vérem.

– Egy szót se szólj! – tiltotta meg a kiválasztott, aki ide vezetett.

Nem mertem, nem tudtam, nem akartam tenni semmit. A hatalmukba kerültem, azt hittem, hogy végem.

– Az ifjú megosztotta velünk életét, ezért most mi is adunk a sajátunkból, és mindnyájan testvérekké leszünk! Vére tiszta, léte mostantól a közönségeseké fölött áll! – Közösen elismételték a szónoklatot, és a rend tagjai magukat kezdték vagdosni. Vérüket a sebemre csepegtették. Kellemes forróság öntötte el a testem, és éreztem, ahogy a sérült rész kezd összeforrni. Mire elengedtek, már csak egy kis heget tudtam kitapintani.

– A bölcsek hatalma – sóhajtottam. Térdre rogytam, és fejemet lehajtva kezemet feléjük emelve némán könyörögtem bocsánatukért, amiért nem bíztam bennük. Nem lett volna szabad félnem tőlük!

            A tiszteletre méltók elhagyták a termet, és legfiatalabb testvérem röviden tájékoztatott.

– Mostantól te is kiválasztott vagy. Megkaptad a vének erejét, már csak meg kell tanulnod használni, és igazán közénk fogsz tartozni.

– Köszönöm, mesterem! Mindent megteszek, hogy méltón élhessek a bölcsek hatalmával.

– Ma éjjel még vár rád egy próba. A te kezeidre bízzuk az elfogott vámpírt. Pirkadatig végezned kell vele.

– És, ha nem leszek rá képes? – Gyerekkorom óta nem láttam vámpírt.

– Ha a dög hajnalban még lélegezni fog, akkor elbuktad a próbát, és sosem tapasztalhatod meg a rend hatalmát. Most pedig kövess, elvezetlek utolsó próbatételed helyszínére.

            Egy szerszámokkal felszerelt kínzókamrába mentünk, ahol már várt rám a gyűlölt áldozat. A gondolattól, hogy nekem kell végeznem vele, egy pillanatra megdermedtem. Akkor hátba vágtak, én előre léptem, és mögöttem becsapódott a nehéz vasajtó.

– Egyedül! – hallottam a szigorú utasítást.

A vérszívó némán várt rám egy padra kötözve. Fejére még érkezésem előtt zsákot húztak. Alakja gyengéd volt és nőies. Kíváncsi voltam, hogy mit bír a nyomorult. Felmelegítettem egy billogot, és az izzó vasat teljes erőmmel a combjára nyomtam. Felsikoltott! Ettől megrémültem! Annyira emberi volt. Tovább kellett csinálnom, pirkadatig végeznem kellett vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy reggel a várvédők előtt mutathatom meg az áldozat levágott fejét, mely a felkelő nap sugaraiban füstölve válik majd hamuvá.

            Orromat megcsapta az égett hús szaga. Nyivákolt a bestia, öklömmel suhintottam arcát, de csak nem fejezte be. Lehúztam fejéről a zsákot, és hátra hőköltem. Egy ártatlan lány volt előttem.

– Csak meg akarsz téveszteni, kívül angyal képét viseled, de belül maga vagy az ördög! Széttépnél, ha elengednélek!

A szeme nedves volt a könnytől, érthetetlen nyelven könyörgött az életéért. Nehezebbnek tűnt megölni, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Visszahúztam fejére a szürke vásznat, és kinéztem az ajtó rácsain. A folyosón égtek a fáklyák, kikiáltottam, de válasz nem érkezett. Csak az a lány, az a vámpír nyöszörgött.

– Olyan ártatlannak nézel ki, amikor épp nem egy családot marcangolsz cafatokra! – rivalltam rá. – Gyűlöllek benneteket, mégsem tudok megölni egyet sem! – Össze voltam zavarodva és nem mertem újból megütni. Rácsaptam az asztalra, a kínzószerszámok csörömpölve hulltak a padlóra. A lány megrezzent. Szenvedtem a szenvedésétől. Közelebb mentem hozzá, de nem láttam rajta a vámpírok jellemzőit. Lehúztam fejéről a zsákot, és a szeméből tükröződő rémület a lelkembe mart. Sírva magyarázni kezdett, de nem értettem, hogy mit akar mondani. Könnyes tekintetét mereven a mellemre szegezte, és akaratlanul is a nézés irányába emeltem a kezem. Akkor vettem észre, hogy sebem teljesen eltűnt. Tudtam, hogy a vámpírok villámgyorsan gyógyulnak, ezért nehéz őket megölni, de a lány combján rondán éktelenkedett az általam okozott sérülés. Ő biztos nem lehet vámpír! Mit tettem, mire kényszerítettek? Nem értettem semmit. Kissé bátortalanul oldottam el a köteleket, de nem támadt rám. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem.

Fel akartam segíteni védtelen áldozatomat, de nem bírt lábra állni. Szólnom kellet, hogy ő nem az, akinek hiszik. Lehet, hogy az igazi megszökött, és itt hagyta maga helyett ezt az ártatlant, hogy időt nyerjen, és szabadon garázdálkodhasson a várban vagy, hogy belülről intézze el az őröket, hogy társai beszökhessenek.

 Segítség kell! A bölcsek biztos meg tudnak gyógyítani. Nem hagyhatnak egy embert szenvedni.

A lány rettenetesen kínlódott, és én kezdtem kétségbe esni.

Talán ez csak egy próba volt, hogy felismerek-e egy igazi vámpírt? A rend nem lehet ennyire kegyetlen. Kiabáltam, hogy nyissák ki az ajtót, de senki sem válaszolt.

– Biztos csak pirkadatkor jönnek értem, de te addig meg fogsz halni. – Mintha megértette volna a keserű szavakat. – Ha vámpír lennél… De nem vagy az, nem fogod kibírni.

Ekkor beugrott!

– A bölcsek ajándéka! Már bennem van az erő, talán én is meg tudlak menteni.

Ez lett volna a valódi próbatétel? A kezembe vettem egy kést, a lány nem értette, hogy mit akarok, megijedt, a maradék erejével védekezni próbált. Felhasítottam a csuklóm, hogy lássa, nem akarom bántani, de nem használt. Lefogtam, és a pengével óvatosan felsértettem a bőrét. Véremet az övével elegyítettem, arcán láttam, ahogy megkönnyebbült, enyhült a fájdalma, légzése megnyugodott. A seb lassan elkezdett begyógyulni.

            Hajnalhasadás előtt vezetőm kinyitotta az ajtót, akinek láttára a lány megrémült.

– Lehet, hogy egy vámpír van szabadon! – mondtam a várakozás minden izgalmával. Ő meglepődött, és ekkor a lány egy hegyes kínzószerszámmal mélyen az ajtóban álló szívébe döfött.

– Vëmpér! – ordította a vékony teremtés.

Aki eddig mentorom volt, most ellenségemmé vált. Állati hangon üvöltött, szeme elvörösödött, és méregfogai kihegyesedtek.

– Te vámpír! – hörögtem rá dühösen. Nem féltem, erősnek éreztem magam. Megragadtam egy láncot, és minden dühömet egyetlen ütésbe koncentrálva felé suhintottam. Egyik foga letört. Sziszegett, mint egy kígyó.

– Megöllek áruló! Kiszívom minden csepp véred!

– Egy foggal nehezen! – vágtam vissza meggondolatlanul, pedig még nem voltam tisztában a helyzettel.

Tiltott gondolatok kezdtek előtörni belőlem. Miért fedik el arcukat a bölcsek? Miért nem lehet rájuk nézni? Mi az a bűvölet, ami az embert hatalmába keríti a közelükben? Miért titkolóznak? Lényegében náluk van minden hatalom. Az nem lehet, hogy egy vámpír a bölcsek tudta nélkül kiadta volna magát tanítványnak. Azt érezniük kellett volna. Ez is a próba része lenne? Nem lehet! Észhez akartam térni!

– Mik valójában a bölcsek? – kérdeztem, mi közben harcra készen forgattam az egymásba fonódó acélszemeket.

– Mi vagyunk a ti gazdáitok, és ti vagytok a mi barmaink! Úgy tartunk benneteket, mint a háziállatokat, gondoskodunk rólatok, mi közben fogalmatok sincs, hogy milyen célt szolgáltok!

– Erre az egészre miért volt szükség?

– Az lett volna a dolgod, hogy ráébredj, mi is vagy valójában. El kellett volna venned a lány vérét, de látom, hogy te inkább adtál neki a sajátodból. Lehetsz még vámpír, ha segítesz kiszívni ezt a szukát!

– Rohadj meg, te elfajzott dög! – üvöltöttem torkom szakadtából, és a lánccal újból lesújtottam a pokolfajzatra. Nem bírtam elhinni, amit mondott. Az egész létem, mindnyájunk élete nem egyéb, mint a vámpírok szórakozása? Mintha egy ajtó nyílt volna ki a szemem előtt, kezdtem érteni az összefüggéseket, mi közben éreztem, hogy erőm egyre növekszik.

            Megfogtam a lány kezét, és rohantam, hogy szóljak az őröknek. Nem gondolkoztam azon, hogy hinni fognak-e nekem, de meg kellett próbálnom. Amikor felértünk a bástyára, a hold már lemenőben volt a hegyek mögött. Kezdett kivilágosodni. Ordítani akartam, de a nap első sugarai ránk ragyogtak, és iszonyatos fájdalommal égették a húsomat. Megérkezett az őrök reggeli váltása, és most kétszer annyian lehettek szemtanúi létem embertelenségének. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a lánnyal vámpírokká váltunk. Látták, ahogy szenvedünk a hajnali félhomálytól, de a fény még nem volt olyan erős, hogy végezzen velünk. Ölbe kaptam sorstársamat, nem tudtam, hogy túl fogjuk-e élni, de a mélybe vetettem magam. Zuhanás közben éles fájdalom hasított a gerincembe, és két fekete szárnyat tártam ki. Sebesen az erdő árnyékába szálltam, és a szélnél is gyorsabban kezdtünk rohanni. A fák sűrűjében sikerült elmenekülnünk. Megláttunk egy denevért, tudtuk, hogy a nap elől igyekszik búvóhelyére, és követtük. Egy barlangba repült, mi sietős léptekkel közelítettük meg a búvóhelyet, és akkor morgás csapta meg a fülemet. Egy farkas állta utunkat. A szemét mintha ködfátyol fedte volna el, pofáját nyálbuborékok lepték. A vad veszett volt. Előttünk tántorgott, nem akart minket utunkra engedni, a nap pedig egyre erősebben hatolt be a fák lombja közt. Tekintetemmel követ vagy botot kerestem, megpillantottam egy vastagabb karót, de mikor utána nyúltam, az állat odaugrott és a karomba harapott. Tépte, cibálta, nem akart elereszteni. Ekkor kezemet a farkassal együtt a levegőbe emeltem, és olyan erősen vágtam a rajtam csüngő állatot egy sziklához, hogy hallottam csontjai ropogását. A pára még egyszer utoljára felnyekkent, a harapás meglazult, fejénél fogva letéptem a belém mélyedt fogakat, és éreztem, hogy végtagom hirtelen elzsibbad. Nem volt időm a történteken merengeni, a nap üldözött minket, és bevetettük magunkat a hasadékba.

            A barlangban iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. A kezdeti zsibbadás az egész testemre átterjedt, verejtékezni kezdtem, kiszáradtam, és a kínok közepette elájultam. Két nappal később tértem magamhoz. Újdonsült társam nem hagyott magamra. Szárnyam elvált testemtől, valami megváltozott. Hirtelen vad dühöt éreztem, és belemartam a lányba, de ő szerencsére erősebb volt, és leütött, még mielőtt kárt tehettem volna benne. Mire ismét feleszméltem, ápolómon is kezdtek jelentkezni azok a tünetek, amelyet én már átéltem. Sokkal jobban éreztem magam, de most a lány volt rosszul. Szólongattam, kérdezgettem, de ő csak nyöszörgött, és hamarosan elvesztette eszméletét.

            Éjjel előbújtam a barlangból, hogy élelem után kutassak. A pusztakezes vadászat meglepően könnyen ment. A vámpírráválásomat követő órákhoz képest most valahogy emberibbnek éreztem magam, de tudtam, hogy többé már nem lehetek olyan, mint régen. Eszembe jutott, hogy kereshetnek bennünket, és talán csak a szerencsének köszönhető, hogy még nem találtak ránk. Visszamentem a zsákmánnyal a lányhoz, megpróbáltam megetetni, de a magatehetetlen test képtelen volt megrágni az ennivalót, így csak egy kis vért tudtam óvatosan lenyeletni vele.

            A beteggel a hátamon igyekeztem a sötétben minél távolabb kerülni a vártól. A szemem hozzászokott a sötétséghez, és jobban láttam, mint hajdanán emberi lényként. A fülem az erdő legapróbb zaját is képes volt meghallani, a levegőt szimatolgattam, eddig soha nem érzett szagok járták át orromat. Még nem tudtam behatárolni a különböző neszeket, a szimatok eredetét, de kezdtem egyre könnyebben tájékozódni a sűrű, sötét rengetegben. Sikerült egy kisebb üreget találnom, melynek nyílását a növények eltakarták. Belül kiszélesedett, nem gondoltam volna, hogy egyszerre ilyen kényelmes és jó búvóhelyre fogok bukkanni. A szállást egy rókacsalád birtokolta, de elzavartam őket, mi után egynek kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy a rókák több kijáratot is ástak, megkerestem néhányat, és kitágítottam, hogy veszély esetén könnyebben tudjunk elmenekülni.

            A rókahúst az odútól távolabb megsütöttem, és még mielőtt hajnalodni kezdett volna, visszatértem az ideiglenes szállásra. Társam is magához tért, és végre ő is evett. A viszontagságok után most volt először időnk arra, hogy megpróbáljunk többet megtudni a másikról. Különböző nyelvet beszéltünk, de voltak közös szavaink. A kilátástalanság közepette a bujdosás alatt közel kerültünk egymáshoz. Az éjszakákat vadászattal töltöttük, a fennmaradó időben pedig egymáséi voltunk. Elképesztő szenvedéllyel és állati indulatokkal birkóztuk át a nappalokat, képtelenek voltunk abba hagyni. Az elemi vadság ősi sugallata kényszerített minket arra, hogy együtt legyünk. A bennünk végbemenő változás egy új kezdet volt a világnak.

            Ismét teliholdas éjszaka köszöntött ránk. Gyengülnünk kellett volna, mivel nem jutottunk emberi vérhez, ennek ellenére erősebbek lettünk. A képességeim megváltoztak. Álmomban szüleim szóltak hozzám a túlvilágról, és azt kérték, hogy álljak bosszút értük. Felnéztem a holdra, a nyakam megmerevedett, szőrösödni kezdtem, állkapcsom megnyúlt, az ujjaim karmokká hegyesedtek. Éles farkasfogakat éreztem a számban. Az orromat vámpírszag csapta meg. Minket kerestek. Egy ösztön hajtott, csak később értettem meg, hogy mit tettem. Többé nem éreztem éhséget, csak mérhetetlen dühöt. Amikor a vérszívók megpillantottak bennünket, nem tudták, hogy mivé váltunk. Reggelre ismét önmagam voltam, a nap újból lágyan simogatott, mint régen, és néztem, ahogy a vámpírok maradványai felszáradtak az ezüstösen csillogó fényben.

            A természet velünk kívánt egyensúlyt teremteni a világban. Azon az éjszakán kétszer is újjászülettem, és általam egy új faj jelent meg a csillagok alatt. Még mindig rejtőzködünk, társammal arra várunk, hogy megerősödjünk. Gyerekeink születtek. Ez megint egy emberi tulajdonság a vámpírokhoz képest. Az álszent képmutatók mindössze fertőzve képesek gyarapítani fajtájukat. Ők azt hitték, hogy árva létemre a maguk képére formálhatnak, de tévedtek. A különbség, ami mássá tesz minket az, hogy nekik sosem volt családjuk. Én még emlékeztem a szüleimre, és most már tudom, hogy ez adott erőt ahhoz, hogy a belém plántált kísértésnek ellenálljak. Azon az éjszakán a kínzókamrában rátaláltam életem párjára, az izgalom, a lány iránti aggodalmam és a fojtogató zavarodottság együttesen emberi énemet erősítették. A meneküléshez szükséges lelkierő azonban a test kívánságai ellen idővel kevésnek bizonyult volna, ha akkor az a beteg farkas nyálával nem vált ki bennem heves ellenhatást a szervezetemet átváltoztatni kívánó erővel szemben. Lényem így is átalakult, de részben megmaradhattam embernek. Nem a véletlenen múlt fajunk megszületése, a lélek tisztasága volt az, ami ellenállt a szomjúságnak. Szüleim szeretete, mellyel életüket áldozva megmentettek, elnyomta bennem a vérszomj telhetetlen vágyát. Elmém a telihold erejének ellenére pirkadatig nem torzult, és ez volt az, ami megpecsételte az összes vámpír sorsát. Ami ez után történt, csak egy lehetőség volt, ami nem következhetett volna be, ha akkor elbukom, és beállok kísértőim soraiba.

A rend maszkja mögé bújt ragadozók sokan vannak, nyíltan még nem tudunk szembeszállni velük, de a gyerekek lassan felnőnek, és fajunk ellen védtelenek lesznek a kegyetlenkedő zsarnokok. Napjaik meg vannak számlálva.

Exkluzív interjú Dr. Denis Cleverman nyelvészprofesszorral a búgó kövek rejtélyéről - TAMANA

Exkluzív interjú Dr. Denis Cleverman nyelvészprofesszorral a búgó kövek rejtélyéről

Valószínűleg mindannyian emlékeznek arra a négy évvel ezelőtti eseménysorozatra, ami felbolygatta az egész világot. Sokan egy világméretű átverésnek hitték, de mára már egyértelművé vált, hogy az egész eddigi történelmünket át kell értékelnünk az új információk függvényében.

Négy évvel ezelőtt, december 21-én, mintegy varázsütésre, addig jelentéktelennek tűnő kőzettörmelékek kezdtek el a látható tartományon kívüli és belüli elektromágneses jeleket kibocsátani, amihez búgó hang társult.  Mind az öt kontinensen egyszerre észlelték az eseményt, sőt még a sarkokon is találtak utólag ilyen köveket.

– Professzor úr! Ön azt nyilatkozta annak idején, hogy az emberiség valaha volt legügyesebb tréfájával állunk szemben, ma viszont az egyik legelhivatottabb követője az új elméletnek. Mi változtatta így meg a nézeteit?

– A tények. Természetesen a tények. Nem érzek szégyent akkori tévedésem miatt, hisz 2012. december 21-éről rengeteg legenda, jóslat és megszámlálhatatlan idétlen vicc kelt szárnyra. Az ember nem lehet naív az információ világában, különben a média irányítaná a tudatát. Így magam néztem utánna a kövek körüli felhajtásnak. Mondanom sem kell, azóta sem ocsúdtam fel az ámulattól, amit az első lelet keltett bennem.

– Mivel magyarázza, hogy a Föld minden táján egyszerre ”léptek műkodésbe” a búgó kövek?

– Erre a fizikusok kielégítőbb választ tudnának adni. Úgy magyarázzák, hogy egy többé-kevésbé természetes időzítőről van szó. A kövek három rétegből tevődnek össze. A legbelső réteg egy eddig ismeretlen anyagból épül fel, aminek különleges tulajdonságai vannak. Egy bizonyos idő elteltével sugározni kezd, de ez a sugárzás az élő szervezetekre egyáltalán nem káros. A felszabadult energia hirtelen elkezd lebomlani, és elektromágneses sugárzás, többek között fény formájában távozik. A hanghatás a második rétegnek köszönhető. A belsejében lejátszódó folyamat felmelegíti, de a hőtágulásra nincs lehetősége a harmadik, külső burok miatt, így a belső szerkezet átrendeződésével próbálja a kapott energiát elhasználni. Ez a folyamat hanghatással jár, melynek frekvenciája pont megfelel ahhoz, hogy a külső burok berezonáljon és megrepedezzen. Ezt követően az összetöredezett héj magától leválik.

– Ha jól értem, ennek köszönhetően váltak láthatóvá a rajzok, ami tulajdonképpen a beszélgetésünk témája. Ön szerint mégis mi célt szolgáltak ezek a képek?

– Meggyőződésem, hogy az összes követ összegyűjtve egy teljes szótárat kapunk.

– Szótár? Mégis milyen nyelvek között?

– Ez egy gigantikus értelmező szótár, ami a szavakat általunk jól ismert alakzatokkal hivatott megmagyarázni, de hogy erről beszélhessünk, le kell írnunk, hogy néznek ki ezek a szókövek.  Mint azt ön is mondta a külső réteg alatt különleges rajzokat találtunk, melyek mindegyikéhez tartozik egy írott szó. Természetesen nem latin írásjelekkel, de betűkkel. Amint az kiderült egy 34 hangból álló fonetikus nyelven íródott.

– Ez azt jelenti, hogy akár ki is ejthetjük ezeket a szavakat az eredeti hangzásukkal?

– Nem. Nem tudhatjuk, hogy az a bizonyos karakter milyen hangot takar, csak találgathatunk. Azért, hogy könnyebb legyen dolgoznunk velük, általunk használt hangokat rendeltünk a jelekhez. A kiejtés viszont minket csak másodlagosan érdekelt. Az elsődleges célunk az volt, hogy megfejtsük a központi táblán talált szöveget.

– Ha jól tudom a Stonhengenél talált kőtábláról van szó.

– Igen. Ez a kőtábla alkotó eleme a Stonhengenek.

– Ez azt jelenti, hogy egy eddig ismeretlen civilizáció építette a Britt szigetek legősibb műemlékét?

– Szó sincs erről, feltételezéseink szerint az ottani lakosság rátalált erre a kőtömbre, és felhasználta az építkezéséhez.

– Mennyi időbe telt, amíg sikerült teljesen lefordítani a szöveget?

– Az előzetes változatok szűk fél éven belül készültek el, ezek egyeztetése volt a nagyobb feladat. A világ közel 200 különböző intézetében folyt a munka, hasonló, de nem azonos eredménnyel. A legtöbb eltérést az elvont szavak okozták, mivel azokat nem ábrázolták világosan a szókövek. Így például az „ember” szó jelenthet értelemmel rendelkező lényt, vagy utalhat egyszerűen az emberi fajra, mint emlős állatra. Közel három évbe telt, míg sikerült egy elfogadható változatot összeállítani. Mivel az ősi nyelvnek a nyelvtana és szórendje nehézkes, a ma embere számára megalkottunk egy közérthetőbb változatot, amit a nyílvánosság számára ajánlunk.

– Mégis milyen idősek a leletek?

–Több mint 250000 évesek.

– Hiszen az lehetetlen! Akkor még nem is éltek emberek!

– A kőbe vésett üzenet mindent megmagyaráz.

Ez volt a beszélgetésünk végszava, amit egy magabiztos mosoly kísért a professzor részéről. Amint elolvastam az említett fordítást, átértékelődött bennem mindem, amit az emberiség eredetéről hinni véltem. Így szól a szöveg:

„Ha ezt te most olvasod, az azt jelenti, hogy sikerrel járt a küldetés. Én nem vagyok ember, mégis inkább ember vagyok nálad.  A te történeted a Földön velem kezdődött. Ne imádj, ne tisztelj, nem vagyok istenség. Én tanító vagyok. Egy másik faj szülötte.

Az én fajom sokáig uralta a Földet. Sokban különbözünk tőled. Nagy, gazdag civilizációnk volt, de telhetetlenek lettünk. Volt egy növény, ami elengedhetetlen volt az életben maradásunkhoz. Mikor túl sokat fogyasztottunk belőle a természet már nem volt képes kielégíteni a hatalmas igényünket. A növény hiányában nagyon kevesen maradtunk életben. Tudtuk, hogy fajunk néhány generáció múlva végleg elpusztul. Ekkor vette kezdetét a küldetés.

Az értelmet tovább kellett adnunk! Mi előtt biológiai vázunk ideje végleg lejárt volna, keresnünk kellett egy másik fajt, aki fogékony az értelemre. Az értelem számunkra mindennél fontosabb volt, túl kellett élnie minket! Így választottunk ki téged, az embert. Tanítani kezdtünk arra, hogy fordítsd a környezeted az előnyödre. Fajodból kiválogattuk a legerősebbeket, feltételezve, hogy ők életben maradnak, és utódokat nemzenek majd. Őket tanítottuk, hogy majd továbbadják a gondolkodás képességét fajtársaiknak.

Kétesélyes volt a feladat. Bár gyorsan fejlődő faj voltál, mégis túl korai volt még számodra a tanulás. Egyes egyedek meglepően fogékonyak voltak, már saját ötletük is született, míg mások agresszívvá váltak, ha gondolkodást serkentő feladatok elé állítottuk őket. Sajnos a folyamatot csak elindítani volt időnk, felügyelni, irányítani és ellenőrizni már nem. Az értelem viszont olyan, mint egy mag. Ha megfogant, akkor megállíthatatlanul növekedni kezd. Ezt szem előtt tarva bíztunk küldetésünk sikerességében.

Ezt az üzenetet azért hagytuk hátra, hogy ha eljön az ideje, magyarázatot lelj arra, hogy honnan származol. Számításaink szerint mostanra már el kellett érned azt a fejlődési szintet, hogy megértsd az írást. Ha mégsem, akkor kudarcot vallottunk, és ez a tábla nem más, mint magányos hírnöke az egykori értelemnek.

Ki ezt most olvasod: legyél okosabb nálunk, és ne pusztítsd el azt, ami éltet!”

101.Fabula: Az oroszlán és a szamár - Soós Edina

101.Fabula: Az oroszlán és a szamár

            Egy oroszlán és egy szamár örök barátságot kötött. Azt ígérték egymásnak, hogy minden körülmények között segítik egymást , és soha nem tesznek kárt a másikban. Együtt vándoroltak és letelepedtek egy puszta, kihalt helyen, hogy ott nyugalmat találjanak.

            Egyszer kínzó éhség uralkodott el az oroszlánon. Teste elgyengült, elméje homályos lett. Bódultan bicegve bandukolt bizakodva. Sehol egy ártatlan állatka vagy egy falat hús. A szamár viszont boldogan tért vissza megszokott legelőhelyéről, elégedett mosolya kétségbe ejtette az oroszlánt. Ugyanis az oroszlán megrémült a tudattól, hogyha ő nem jut ételhez, bizony meghal és a szamár tovább élheti jelentéktelen, boldog életét. Emiatt az oroszlán rávetette magát a szamárra és jóízűen elfogyasztotta azt.

Értelme:

            A fabula rávilágít az ember önző és kegyetlen magatartására. Nem törődik a másik ember érzelmeivel, illetve érdekeivel. Számára egyedül csak ő létezik a világon. Ha az élet csapással sújt le rá, félreteszi erkölcsét, bölcsességét és emberségességét. Lelkiismeretfurdalás nélkül képes tönkretenni társát, csak azért, hogy érdemeit megtartsa. Hátat fordít akár családjának és barátainak is. Elfelejti mindazt a jót, amit másoktól kapott, és hálátlan módon meg sem köszöni azoknak. Egoista, szívtelen és határokat nem ismerő ember az ilyen.

            Az efajta ember kialakít egy számára ideális világot, melynek ő a vezetője és középpontja. Ugyanis embertársai csak kellékek, segédeszközök, amelyek által megvalósítjatja céljait. Igen, sajnos valóban létezik ilyen ember... Óvakodnunk kell tőle és nem engedhetjük őt a bizalmunkba férkőzni. Azonban nem tekinthetjük ellenségünknek, emiatt nem is gyűlölhetjük őt. Mert ezáltal hozzá hasonlóvá válnánk. Figyeljük a fabula üzenetét: válogassuk meg barátainkat, és ha szükséges, tegyük próbára őket. Ki kell ismernünk azt, akivel bármilyen kapcsolatot létesítünk – lehet ez baráti, szerelmi, üzleti vagy munkahelyi. De vigyázat! Fennáll a veszély, hogy vakon megbízunk valakiben, mert „azt hisszük”, ő mindezt kiérdemelte. De ahogy a mondás tartja: “Csendes víz partot mos”. Ne legyünk tehát naívak és túl jószívűek, mert ezt könnyen kihasználhatják. Legyünk magabiztosak, körültekintőek és elővigyázatosak, hogy soha ne essünk bele az oroszlán csapdájába.

A csoda - Soós Edina

A csoda
 
    Lehetséges-e szavakba önteni egy rózsa születésének folyamatát anélkül, hogy az emberben eluralkodjék a csodálat és a gyönyörködés? Határozottan nem! Nemcsak a virágszerető ember mondja ezt, vagy a művészlélek, aki a virágban is a művészetet és a felbecsülhetetlen esztétikai szépséget látja. Nem, ez hazugság lenne. Azonban mégis akadnak olyanok, akik nem tudják mindezt értékelni. Szomorú. Sőt siralmas. Hogy miért? Hiszen sokak szerint „csak” egy virág. Dehogy! Az emberek túl felszínesen gondolkodnak, mellőzve az apró szépségeket és örömöket. Emiatt valóban boldogtalanok. Ezért vettem a bátorságot, és leírtam egy rózsa „életútját” azok számára, akik elidegenedtek a lelkesedés, értékelés és csodálat érzelmeitől.
    Rózsának születni és növekedni annyit jelent: csoda. E kicsiny virág tökéletessége és törékenysége elhiteti velünk, hogy a rózsa valóban égi tünemény. Aprócska gyökérkéje kapaszkodik a földbe, mely életet ad és táplálja őt. Száracskája harciasan kitör a felszínre, hátrahagyva a fojtogató sötétséget és megfürödve a ragyogoó napfényben. Az eső lágy cseppjei simogatják és bátorítják őt további növekedésében. Lélegzetelállító! Mi lehet ez? Levélkék, melyek ügyesen követik a szél ritmusát. Ekkor szinte hallani lehet a rózsa lélegzetvételét, mely a piciny, zöld tánctalpak által valósul meg. A természet türelmetlen... Minden élőlény e fennkölt szépség kiteljesedését várja, hogy kifejezze iránta tiszteletét és szerelmét. A gyámoltalan rózsa gyönyörű nagy bimbócskái hasadoznak, a harmatcseppes szirmok illatoznak, és íme, megszületett a kecses virág, mint a tenger habjaiból Aphrodité. Csábító gyönyörűsége és égbe emelkedő tartása elkápráztat mindent, ami él. Határtalan bájával uralkodik minden emberi szív felett: felvidítja a szomorkodót, mámorba ejti a szerelmest, lelkesíti az alkotót, gyászolja a halottat. Nélkülözhetetlen.
    A rózsa valóban betölti az emberi élet egy részletkéjét, társként szolgálva minden esemény és érzelem mellett. Tanulja meg az, aki eddig még nem tudta, hogy a rózsa érzelmeink éltető ereje, mely szimbólum egy örökkévalóságon át elismerést, szeretetet és csodálatot érdemel. Engedjük, hogy uralkodjon felettünk.

Édes Jézus légy vendégünk… - Mátyás Csongor

Édes Jézus légy vendégünk…
40 perces darab egy felvonásban
Írta és rendezte, Mátyás Csongor, a 11. Kolozsvári Ifisek Színjátszó Találkozójára, 2011-ben, előadta a Kakasos Ifi.

Minden szereplő bent van lehajtott fejjel, csendben, mindenki a helyén.

1. jelenet:

Mesélő:
- A család: Apai nagyszülők, szülők és négy gyerek. Egy nagy család. Az ikrek még csak nemrég járnak iskolába, a másik két gyerek már nagy, a lány nemsokára érettségizik, a fiú pedig már egyetemista.
- Az apuka: (felemeli a fejét) szakmája cipész, (felvesz egy cipőt a kezébe, nézegeti, aztán eldobja) de a szakmájában nem kapott munkát, (felveszi az újságot, mintha munkát keresne, aztán meghúzza a vállát, hogy ez van, nincs mit tenni) így portásként dolgozik. (büszkén néz, és mozgatja a szemöldökét) A kimerítő munka után  (tölt magának bort az asztalról, megissza, majd elalszik) általában már ittasan érkezik haza (hirtelen felébred, csuklik egyet, részeg pofát vág, majd fejét lekoppantja az asztalra és tovább alszik).
- Az anyuka: (felemeli a fejét) varrónő (úgy csinál, mintha varrna), de egy üzletben dolgozik, mint elárusítónő és mindenes (a kezével pakolja az árut jobbról balra, mintha a kasszánál lenne, és közben beep hangot ad ki), varrni munka után, otthon szokott, ismerősöknek. (megint úgy csinál, mintha varrna, aztán kicsit sunyin mosolyog, és aztán felvesz az asztalról egy papírpénzköteget, amit eltesz, és kacsint egyet) Sokat hajt, de nem értékeli senki (sóhajt egyet, és szomorúan, beletörődően visszafekszik).
- A nagymama: (felemeli a fejét) beteg (bevesz egy gyógyszert az asztalról, iszik rá vizet). Nagyon sok problémája van (bevesz még néhány gyógyszert és mikor iszik rá vizet, egy nagyot nyel), de azért még otthon képes ezt-azt elvégezni (feláll és ezt azt elpakol az asztalon), viszont nagyon nehezen mozog (hirtelen beleáll a fájás a hátába, és miközben úgy csinál, mint akinek fáj, visszaül). Mindenbe és mindenkibe beleköt (az ujjával mutogat, fenyeget, hogy ejnye benye). Nem nagyon foglalkozik vele senki. (sóhajt, és visszafekszik szomorúan)
- A nagypapa: (horkant egyet – kettőt és felébred) egész nap a sportot, a politikát nézi a tévében, (a távirányítóval babrál, nyomogatja a gombokat) és fogadni is szokott. (mosolyogva elővesz egy köteg pénzt a zsebéből, leteszi az asztalra, vagy valahova, és kacsint egyet, dörzsölgeti a kezét, mint aki várja a nyereményt) Általában eljátssza a nyugdíját, (meglepődik, aztán pedig legyint egyet) és mindenkinél, mindent, mindig, minden körülmények között jobban tud. (közben az ujjával mutogat helyeselve, minden m betűs szónál, esetleg veri a mellét, majd visszaalszik)
- A fiú: (felemeli a fejét, kitörli a csipát a szeméből) egyetemista, (büszkén bólogat, magára mutogat, esetleg az izmait fitogtatja) de nem azért jár az egyetemre, hogy tanuljon, (magában kacag, mint aki nagyon viccesnek tartja azokat, akik tanulni járnak az egyetemre, hátradől a székben, és hintázik rajta) hanem mert a szülei küldték. (vállat von és bólogat) Nem igazán tanul semmit, (a kezével mutatja, hogy egy kicsi kicsit csak) ezért nemsokára átkerül fizetéses helyre, (hirtelen megijed, a székben összekapja magát, s inti a közönség felé, hogy hallgassanak, a mutatóujját a szája elé téve) amiről otthon természetesen nem tudnak. (megnyugodva végighúzza a kezét a homlokán, mint aki megúszta a dolgot, és aztán visszafekszik ő is)
- A lány: (felemeli a fejét, gyorsan pislog egy párat egymás után) érettségihez közeledik, (büszkén forgolódik a székben, pózol) csak annyit tanul, hogy mindenből átmenjen, (legyint egyet a kezével) amúgy a szépítkezés, (megigazítja a frizuráját, ez az) a bulik (riszálja kicsit magát, a széken, vagy fel is állhat) és főleg a pasik érdeklik. (elővesz egy képet és szerelmesen nézegeti, a szívéhez nyúl, küld neki egy puszit, a képet a szívére teszi, aztán visszafekszik)
- Az ikrek: (felemelik a fejüket, és felállnak) a két legkisebb gyermek, (egymás mellé állnak és méregetik, hogy melyikük kisebb, mindketten kihúzzák magukat, a kisebbik még lábujjhegyre is áll) egy ideig az anyai nagyszülőknél nevelkedtek egy kisebb faluban, Barackfalván, ott kezdtek el templomba járni, a nagyszüleiktől tanultak meg imádkozni, (előre jönnek szöveg közben, és letérdelnek/ülnek imádkozni) és elég sokat segítettek a ház körül, majd felkerültek a városba a szülőkhöz.
A családban mindenki elmegy a templomba ünnepekkor, (a család tagjai felállnak és mindenki elindul az ikrek felé) és ezért vallásosnak tartják magukat. (bólogatnak) Nem zavarja őket, hogy a gyerekek rendszeresen járnak templomba, örülni viszont csak az anyuka örül neki, (az anyuka odamegy az ikrekhez, és megsimogatja őket, akik még mindig imádkoznak) a többieket hidegen hagyja. (legyintenek egyet és kimennek a színpadról, illetve mindenki a helyére, az anyuka is)
Az ikrek mégis rendszeresen imádkoznak a családért.

Ikrek:    Ámen (aztán felállnak ők is és kimennek a színpadról)

(A szülők készülődnek a munkába és közben veszekednek)

Apa:     Ki itta meg már megint a boromat? Az este még félig volt az üveg! Te dugtad el mi? Mi van? Sajnálod? Az, az én borom, világos? Add ide! Az én házamban azt csinálok, amit akarok! Itt én vagyok az úr a háznál! Megértetted!?
Anya:    Megint innál mi? Hát persze, egész nap azt csinálod! Velünk nem törődsz, velem nem foglalkozol egyáltalán! Én a feleséged vagyok, ha elfelejtetted volna, mi pedig a családod! Eliszod az egész fizetésed, pedig megígérted, hogy abbahagyod, és gyűjtünk egy nagyobb lakásra, hogy ne kelljen a szüleiddel élnünk.
Apa:    Mi a bajod a szüleimmel? Ha valami nem tetszik, beszéld meg velük, ne nekem rinyálj itt. Na add már ide a bort, amíg szépen mondom! Vagy megyek és veszek másikat, azt akarod? Hogy költsem a pénzt? Így akarsz spórolni? Minek neked új lakás egyébként is, nem jó itt neked?
Anya:    Nem, nem jó! Mert alig férünk el. Egyébként kérdezd meg az ismerőseid, hogy hányan élnek negyven éves fejjel a szüleiknél?! Ha a kutyák közt élnénk, neked az is jó volna, csak legyen elég pia, és ne kelljen dolgozni. Mikor keresel rendes munkát?
Apa:    Már megint ezzel jössz? Nem unod még? Te se dolgozol a szakmádban, akkor meg miért papolsz nekem itt? Krízis van ember, értsd már meg!
Anya:    Te értsd meg végre! Nincs pénzünk. Ezért le kell szokjál a piáról,  meg a cigarettáról is, a havi pénz fele ezekre megy el, meg az apád fogadásaira.
Apa:    Aha! Szóval ide dugtad el, tudtam én, hogy még kell legyen. Látod, megmondtam, emlékszem rá, tehát nem voltam részeg, szóval hagyjál végre békén ezzel.
Anya:    Persze, nem voltál részeg, csak azt nem tudtad, hogy hova tetted el a borodat. Mert nem én, hanem te dugtad el előlem az éjjel, mert féltél, hogy elveszem.
Apa:    Persze, persze. Na mentem dolgozni.
(becsapja maga után az ajtót)
Anya:    Ez az ember már nem szeret engem, már rég nem. Még a gyerekek sem érdeklik. Bezzeg, amikor udvarolt, minden másképp volt, ha akkor tudtam volna. Hol rontottam el?
(Az apa a háttérből énekli, a Nem tudom az életemet, hol rontottam így el, című nótát)
(Az anya is még pakol ezt azt, aztán veszi a táskáját, és elmegy dolgozni)


2. jelenet:

Ikrek:    Édes Istenem. Köszönöm neked, hogy a mai napot is megérhettük, köszönöm, hogy vigyáztál a családunkra, és hogy velünk voltál az éjszaka. Kérlek Uram, segíts meg minket ma is, és vigyázz a családunkra, és add, hogy legyen béke itthon, és szeressük egymást, legyünk boldogok. Tudom, hogy ez egy nagy kérés, de az Úr Jézus nevében kérlek, aki annyi csodát vitt véghez, hallgasd meg a kérésemet, tegyél csodát velünk. Ámen.
Mesélő:    Az anyuka és az apuka már elment dolgozni, mikor a gyerekek felkelnek.

(Iker1 csomagol kettejüknek uzsonnát, amíg Iker2 a nagymamának segít kimenni a WC-re)

Iker2:    Jó reggelt nagymama
Nagymama:    Óóóóó, már megint itt hagyott engem mindenki. Senki nem akar segíteni rajtam. Jaaaj, mindenem fáj, ide vagyok kötve ehhez a székhez, még a WC-re se tudok kimenni egyedül ilyen korán.
Iker2:    Nem baj nagymama, majd én segítek, egy perc és jövök is, csak leviszem az iskolástáskákat a konyhába.
Nagymama:    Hát ez a gyerek! Azt mondta segít, aztán elment. Ezek a mai gyerekek, bezzeg az én időmben, ha nem segítettem volna, a drága jó édesapám, letörte volna a két kezemet.
Iker2:    Na itt vagyok nagymama, tessék jönni, segítek.
Nagymama:    Végre itt vagy, már elég sürgős. Jaj.
(Kimennek a WC-re)
Lány:    Nincs kávé? Megint anélkül maradok. A sminkem is pocsék, de ezt muszáj megcsináljam, lent vár a pasim, legfeljebb kések egy kicsit. Úgyis csak torna lesz az első. Szerencsére fel vagyok mentve.
Iker1:    Kérlek, elmosogatnál? El kell készítsem az uzsonnánkat.
Lány:    Hogyne, mi vagyok én, a szolgád? Csináld meg te! (kis szünet után) Asszem csak iszok egy kávét az úton. (WC hang, Iker2 és a nagymama helyre mennek), Kell egy kis energia, nagyon nehéz napom lesz. Torna, zene, rajz, oszi és még vallásóra is. Hova tettem a rimmelem?
Ikrek:    (Felveszik a táskájukat, és várnak az ajtóban a lányra, nézegetik az órájukat)
Lány:    Mit álltok ott? El fogtok késni! Majd megyek én is, csak még van egy kis dolgom. (az ikrek elmennek a lány nélkül, a lány egy kicsit még sminkel, aztán hamar felkapja a táskáját és kiszalad). Jövök már szívem!

3. Jelenet.

Mesélő:    A fiú még alszik, kihagyja az első kurzust, és majd csak 9 körül kel fel, szépen nyugodtan megreggelizik.
Fiú:    Pfff… Jaaaj, kéne egyek valamit, és nincs egy tiszta tányér se, micsoda disznóól. Bezzeg, ha én csinálom, akkor mindenki fel van háborodva. Mindenki csak megy, én kell mindent megcsináljak. Inkább eszek egy szendvicset, most nincs kedvem mosogatni, legalább nem koszolok több tányért.  (eszik egy szendvicset)
Nagymama:    Fiú (neve), ha már úgyse mész egyetemre, szokás szerint, akkor legalább szedd össze ezt a konyhát egy kicsit. Kezdhetnéd mondjuk a mosogatással, aztán segíthetsz nekem a főzésben, mert megint fáj a derekam, és görcsöl a kezem, azt hiszem kijött a reumám is, jaj, jaj.
Fiú:    Jól van, jól van, de ki mondta, hogy nem megyek egyetemre? Csak hát korgó gyomorral nem lehet tanulni ugyebár. Sajnálom, de nekem nincs időm most ilyesmikre, és én amúgy se piszkoltam semmit, a többiek voltak, szóval ne kend rám. Na én léptem is, csá mama.
Nagymama:    Várj egy kicsit! (a fiú már nem hallja) Hiszen nincs több kenyér, kell vásárolni. Anélkül nem tudunk ebédelni, túl zsíros lesz az a hús. Hihetetlen, minden nekem kell eszembe jusson? De jó az öreg a háznál. (nagymama előveszi a mobiltelefonját, felhívja a fiút) Halló, halló, te vagy az Fiú (neve)? Nem ő az, valami hang magyaráz valamit. Megyek, megkérdezem azt a lókötőt. Nekem nem veszi fel.
Fiú:    (a háttérben) Hát öcsém, még el se jöttem, már keresnek. Ehhez nekem most nincs idegem. Bocsi mama, de ki kell nyomjalak. (pár másodperccel később) Halló, csövi. Hallod? Le kellett lépjek otthonról, van kedved inni egy sört valahol? Gyere már, nincs mit csináljak, gáz volt otthon, meg minden. Na akkor ott, ezt megdumáltuk. Csá.

4. jelenet

Nagymama:    Te öreg, mi van ezzel a telefonnal? Hívom Fiú (neve), és nem válaszol.
Nagypapa:    Most passzolj, ott van a másik üresen, ne bénázz már! Hagyjál most, nem érek rá, ez fontos meccs.
Nagymama:    Fel kell hívjam az unokám, hogy vegyen kenyeret az ebédhez. Enni te is akarsz gondolom, szóval segíts! Most!
Nagypapa:    Ez az, ez az, rúgd be, rúgd be! De ne mellé! Te kétballábas! Na mondjad gyorsan, mi van?
Nagymama:    Az van, hogy kell kenyér, úgyhogy hívd fel az unokád, és mondd meg neki, hogy vegyen kenyeret, mikor hazajön, mert kell az ebédhez.
Nagypapa:    Jó, jó, majd felhívom, ha vége van ennek, úgyis mindjárt nyerek. Vigyázz te, nem látod, hogy ott a másik! Ilyen nincs, te melyik bolygón élsz? Hova rúgod azt a labdát, azt hiszed, hogy a másik tud repülni?
Nagymama:    Azután meg gyere, és segíts nekem takarítani, mert mindent itt hagytak a nyakamon. (közben a nagymama kimegy a nagypapa szobájából) Na azt megnézem, amikor te nyerni fogsz. Szerencsétlen vénember. Csak a baj van veled is, mint a többiekkel itthon. Bezzeg mikor fiatalok voltunk… Mindent én kell csináljak.

5. jelenet

Nagymama:    Hogy eltelt az idő a mosogatással, jobb lesz elkezdeni az ebédet, mert ha a menyem csinálja, akkor vagy túl sós lesz, vagy ízetlen. Nem tudom, hogy nem tanulta meg ennyi év házasság után. Bezzeg az én drága jó édesanyám nem engedett volna így férjhez.
Anya:    Hagyja csak mama, én majd fojtatom innen.
Nagymama:    De nehogy elsózd, mint a múltkor, és ne főzd szét a tésztáját. Nem vettél kenyeret véletlenül? Persze, hogy nem, hiszen csak úgy magadtól nem szoktál. Úgy látom ez a Fiú (neve) nem jön már.
Anya:    Nincs kenyér? Elfogyott mind? Nem vett senki? Fiú (neve) hol van?
Nagymama:    Egyetemen, állítólag. Mondtam az öregnek, hogy szóljon neki, mert nekem nem reagál a telefonra.
Anya:    Na akkor jól van, vesz amikor hazajön, olyan sokáig úgyse marad, nem szokott, csak tudnám mégis mikor tanulja azt a sok mindent, kész zseni az a gyerek. Tessék megkérdezni a tatát, hogy mikor jön Fiú (neve), nehogy mégis kenyér nélkül maradjunk.
Nagymama:    (átcammog a nagypapához, közben az anyuka kavargatja az ebédet) Te öreg, kelj már fel.
Nagypapa:    (horkol amikor bemegy a nagymama, horkant egy amikor a nagymama meglökdösi, és hirtelen felébred) Mi az? Mi történt? Ki nyert? Nyertünk?
Nagymama:    Erősen csodálkoznék. Nem azért jöttem. Mit mondott az unokád, mikor hozza a kenyeret?
Nagypapa:    Kicsoda? Mit csinál? Honnan tudjam? Nem is láttam még ma. Hagyjál engem, meg kell nézzem mi lett az eredmény.
Nagymama:    Hogy hogy kicsoda? Azt mondtad felhívod, mikor vége a meccsnek.
Nagypapa:    Én ilyet nem mondtam. Amúgy is nemrég lett vége a meccsnek, szóval hagyjál.
Nagymama:    Te szenilis vénember. Hol volt az eszem, mikor rád akartam bízni akármit is. Mi juthatott eszembe? Hiszen te még a WC-re se mész ki ha nem mutatják a reklámban. (a nagymama visszaballag a konyhába)
Nagymama:    Az öreg nem szólt neki, elfelejtette, és elaludt. Most mi tévők legyünk?
Anya:    Majd én felhívom akkor Fiú (neve), még nem késő.
Anya:    (telefonál, fél kézzel tovább kavargat) Halló, Fiú (neve)?
Fiú:    Halló, igen. Mi van?
Anya:    Az van édes fiam, hogy amikor jössz hazafelé, kell vásároljál.
Fiú:    Most kurzusom van, nem okés.
Anya:    Hallom, hogy zaj van, merre vagy te pontosan?
Fiú:    Most jöttem ki. Na jó vásárolok. Mit kell venni?
Anya:    Vegyél egy kenyeret, borsot, fokhagymát, meg tejfölt is.
Fiú:    Tejfölt? Olyan fél literest?
Anya:    Dehogyis, kicsi dobozost. Vigyázz, hogy frisset hozzál.
Fiú:    Ok. Az anyagiakat aztán majd intézzük.
Anya:    Persze, csak siess. Szia.
Fiú:    Csőváz. (leteszik a telefont, kis idő után) Na még ez is, nem elég, hogy nem sörözhetek nyugodtan, még kell vásároljak is.
Nagymama:    Minek mondtad neki, hogy vegyen borsót? Van itthon két konzerv, nem eszi senki.
Anya:    Nem borsót, hanem borsot, hogy fűszerezzük meg egy kicsit a levest, mert a fia úgy szereti.
Nagymama:    Aztán nehogy mindenkinek elborsozd, mert nekem kiugrik a szívem a csípőstől.
Anya:    Tessék megnyugodni.
Nagymama:    Na persze, mint a múltkor. (hazajön az apa, becsapja az ajtót, ajtó hang)
Apa:    Mi az ebéd, farkas éhes vagyok.
Anya:    Az evéssel még egy kicsit várni kell, Fiú (neve) hoz kenyeret, aztán eszünk.
Apa:    Még nincs készen az ebéd? Hát ti mit csináltok itt egész nap? Lopjátok a napot, amíg én keményen dolgozok.
Anya:    Nemrég jöttem én is haza a kemény munkából, és fáradt vagyok a veszekedéshez. Mindjárt kész az ebéd, de még akkor sincs kenyerünk.
Apa:    Hát miért nem vettél? Nem árultok kenyeret az üzletben? Ezt is mondani kell? Amíg befejezitek, lemegyek, mert van egy kis dolgom. (megpiszkálja az orra alatt, mint aki titkol valamit) Aztán kapkodjátok magatokat. Hozok egy kis bort az ebédhez, itthon sosincs. (az apa kimegy, ismét becsapja az ajtót)
Fiú:    (bejön az ajtón, kapott egy taslit az apjától a lépcsőházban, fájlalja a fejét, bemegy a konyhába) Áúú. Mi történt itthon? Ezt miért kaptam? Mindent én kell csináljak, és ezt kapom? Itt a cucc, fizessétek ki, nekem se adták ingyen. A bors 1 lej, a fokhagyma 3 lej volt, és a tejföl is 3 lej volt, az összesen lássuk csak 1 meg 3 meg 3, az 9 lej, az meg már majdnem 10, szóval felfelé kerekítünk.
Anya:    Tessék a pénzed.
Fiú:    Köszi, na mentem be tanulni.
Anya:    Várj csak egy percet! Hol a kenyér?
Fiú:    Gondolom a helyén, nézd meg.
Anya:    Nem vettél?
Fiú:    Nem, miért, kellett volna? Miért nem mondtad?
Anya:    Ezzel kezdtem. Na menj szépen vissza és vegyél kenyeret.
Fiú:    Most nem aktuális, sajnálom, sok tanulnivalóm van, holnap vizsgázok. Csövi. Szóljatok ha kész a kaja. (ezzel a fiú elmegy)
Anya:    Hát ez a gyerek. Nem hiszem el, milyen szétszórt. Túl sokat tanul. Szerencsére van egy lányom is. (felveszi a telefont és hívja a lányt) Halló, kislányom?
Lány:    Igen, mindjárt megyek, már úton vagyok, nyugi.
Anya:    Vegyél egy kenyeret kérlek mikor jössz haza, és ne felejtkezz el az öcséidről sem.
Lány:    Hogy mi? Már bébiszitter is lettem? És még kenyeret is kell vennem? Nincsen időm mindenre, hajat is kell mossak, és be is kell fessem. Na jó na, Pááá. (leteszi, és utána kicsivel mondja) Bezzeg ha én nem lennék.
Anya:    Na végre lesz kenyér. Már mindenből elegem van. Az anyósomból, a családból, és főleg a férjemből. Fel is hívom Rómeót. (a nagymama már kiment, az anya telefonál, a konyha üres) Halló, Rómeó? Szia. Áll még a romantikus vacsora kettesben? Úgy döntöttem mégis elmegyek, elegem van már mindenből, nekem is szükségem van egy kis szeretetre. (kis csend) Nem, nem hiszem, hogy valaki rájönne, senkit sem érdekel mit csinálok, a férjem pedig két óra múlva hulla részeg lesz. Akkor kilenckor jó? Ok, akkor ott találkozunk. Szia. (az anya leteszi a telefont, megérkezik a lány az ikrekkel)
Lány:    Na itt a kenyér.
Ikrek:    Csókolom édesanya.
Lány:    Ja igen, szerusz. Na én megyek is, előkészítem a festéket, szóljatok ha van kaja, zabás vagyok.
Ikrek:    Mit segítsünk édesanya?
Anya:    Sziasztok. Terítsétek meg az asztalt, mindjárt eszünk. (mikor kész az asztal megterítve) Mindenki asztalhoz! Kész az ebéd! (mindenki bejön, az ikrek már ülnek, és mikor mindenki leült, imádkoznak)
Ikrek:    Édes Jézus légy vendégünk (ebben a pillanatban csengetnek)
Apa:    (megérkezik az apa, egy idegen ember hozta haza a vállán) Megjöttem! Éhes vagyok! (mindenki kimegy az ajtóhoz)
Idegen:    Jó napot kívánok.
Anya:    Jó napot. Ön kicsoda?
Nagymama:    Nem látod? Olyan szakadt, mint a férjed többi ivócimborája.
Apa:    Ő az én barátom, világos? Meghívtam ebédre. És most eszünk.
Idegen:    A gyerekek hívtak, segíteni jöttem.
Anya:    Köszönjük, hogy segített, a segítség mindig jól fog minálunk.
Apa:    Együnk már végre! (leülnek az asztalhoz, mindenki bámulja az idegent, az idegen áldást mond, megtöri a kenyeret, az ikrek össze teszik a kezüket, a nagymama és az anyuka is, meg meg lökdösik a többieket, hogy imádkozzanak ők is, mikor mindenki imádkozik, az idegen elkezdi az imát)
Idegen:    Hálát adunk neked drága édes Atyánk a mindennapi kenyérért. Hálát adunk, hogy ilyen szépen megterítetted az asztalunkat. Hálát adunk, hogy együtt van a család, és hogy békében elkölthetjük az ebédet egymás társaságában. Légy velünk ezentúl is, és segíts a helyes úton maradni. Kérlek, hallgasd meg kérésemet. Ámen. (a többiek is mindenki) Ámen (kis idő után) Jó étvágyat kívánok. (a többiek is) Jó étvágyat…
Mesélő:    Mindenki csendben, békésen ebédel, de vajon mire gondolnak?

6.jelenet
Gondolatok

Lány:    (gondolja, vagyis felvételről megy) Óóó miért ne lehetnék kicsit szabadabb? Azt csinálnék, amit csak akarnék. Bulizhatnék minden nap, és örökké jól érezném magam. A pasikat se értem. Mindegyik olyan együgyű. Kivéve Kaszanovát, ő olyan más. Ha nem kellett volna a pisis kis öcséimet hazakísérni, akkor már megbeszéltem volna vele a szombat éjszakát, már alig várom, hogy együtt legyünk. Minden barátnőmnek megvolt már az első, én pedig...
Jézus:    „Hiú és hazug az oktalan ember reménye, és álmok szédítik meg a balgákat.” Sir34,1 „Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban, de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von.” Préd12,1 „Ha valaki elcsábít egy szűz lányt, aki még nem volt eljegyezve, és lefekszik vele: adja meg érte a jegyajándékot, és vegye feleségül!” Kiv22,15   
Fiú:    (felvétel) Először is engem nem érdekel a matek, nem akarok mérnök lenni. Engem inkább a kirándulások és szép helyek érdekelnek. Bárcsak körbe kirándulhatnám a világot, jó messze a családtól. Miért kell nekem pont ide járni egyetemre. Mások bentlakásban laknak, jól élnek, buliznak amikor akarnak, és senki nem szól bele, hogy mit csináljanak. Nemsokára kiderül, hogy nem sikerült egy vizsgám se. Még egy fél évig ki kell húzzam, hogy ne tudják meg, aztán megmondom, hogy átiratkozok turizmusra, és akkor ki se derül. Ez nem is hazugság, ők tehetnek róla.
Jézus:    „A csaló eszközei gonoszak, terveket sző, hogy hazug beszéddel tönkre tegye az alázatosakat, …” Iz32,7 „A hazug embereknek becstelen az erkölcsük, és szégyenüket állandóan magukkal hordozzák.” Sir20,28 „… beszéd titokban sem hangzik el büntetlenül, s a hazug száj megöli a lelket.” Bölcs1,11
Nagypapa:    Szóval, ha most a CFR megveri a REALt, és Brazília kikap Hondurásztól, akkor még van esélyem visszanyerni a pénzem. Ehhez viszont kölcsön kell vegyem a banya duginyugdíját a matrac alól. Jó lesz ez, szinte biztos, hogy bejön, csak meg kell tenni. Holnap el is megyek, még mielőtt megváltoznak a szorzók.
Jézus:    „Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló.” Jn10,1 „Mindenki őrizkedjék a barátjától, és egyetlen atyátokfiában se bízzatok, mert minden atyafi csalva csal, és minden barát rágalmazva jár! Mindenki becsapja a társát, és nem beszélnek igazat, hazug beszédre tanítják nyelvüket, gonosztevésben fáradoznak.” Jer9,3―4  
Anya:    (kimegy mikor Jézus beszél, és behozza a másodikat) Itt a második, fogyaszatok bátran. (leül és következik a gondolata) Este sokkal finomabbat eszek majd. Nem tudom, hogy eddig mi tartott vissza, miért vártam eddig. Már rég megszabadulhattam volna ettől az egész bolondokházától. Szükségem van szeretetre. Alig várom már az estét. Rómeónak úgyis sok pénze van, majd biztos elvisz egy szép szállodába, ennyi nekem is jár. Őt úgyse érdekli a család. Itthon meg észre se veszik, hogy nem vagyok, azt se veszik észre ha itt vagyok. Ó Rómeó.
Jézus:    „Ha valaki paráználkodik másnak a feleségével és házasságtörést követ el felebarátja feleségével: halállal lakoljon a házasságtörő férfi és asszony is.” 3Móz20,10 „Kerüljétek a paráznaságot! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testen kívül van, aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy a testetek a Szentlélek temploma,… ?” 1kor6,18-19  „Boldog ember az, aki a kísértésben kitart, mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért, az Őt szeretőknek.” Jak1,12    
Nagymama:    A fiam egy részeges, semmit se képes csinálni, a zárat is úgy javította meg, hogy másnap már el is romlott. Na de a menyem még főzni se tud, de a férfiakat megnézi, azt hiszi nem tudom miért jár a munkába. Az öreg egész nap döglik az ágyon, és eljátssza a pénzét, ráadásul már szenilis és süket is. Az unokák meg. Mi lesz belőlük? Ingyenélők mind a ketten. Ha csak rájuk nézek rám jön a sírás. Csoda, hogy ilyen beteg vagyok? Persze orvosságra nincs pénz. Azt várják, hogy meghaljak, de nélkülem nem tudnak csinálni semmit. Én csinálok itt mindent jól, ezek mindent elrontanak.
Jézus:    „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” Lk6,41 „Amit nem gyűjtöttél fiatalkorodban, hogyan találhatnád meg vénségedre?” Sir25,5 
Apa:    (felébred, félig meddig, gondolkozik) Vajon mitől fáj úgy a fejem? Na majd este a fiúkkal jól kijózanodok a másnaposságból. Nem fogom keverni a piát, nem jó az semmire. Egyszerre csak egyfajtát iszok. Holnap úgyse dolgozok. Kivettem egy szabadnapot, úgyse tudja meg senki. Jó nekem az a munka, legalább nem dolgozom magam halálra. Jaj, alig várom, hogy igyak már egy kortyot.
Jézus:    „Élvezetre van teremtve a bor kezdettől fogva, de nem részegeskedésre!” Sir31,35 „Ne hősködjél bor dolgában, mert a bor már sokakat elveszített.” Sir31,30 „A mértéktelenül fogyasztott bor izgalmat, haragot és sok romlást okoz.” Sir31,38 „Jaj azoknak, akik már kora reggel részegítő ital után futnak, és késő estig bor hevíti őket!” Iz5,11  
Apa:    Hát te meg ki vagy? Hogy kerülsz ide?
Jézus:    A családom Jeshuának szólított, de ti úgy ismertek, hogy Jézus. Azért jöttem, hogy segítsek.
Apa:    Hát nagy szerencsénk van akkor, hogy itt vagy, mert szomjas vagyok, és éppen kéne egy pohár bor az asztalra.
Anya:    Az nincs.
Apa:    De Jézusnak ez nem gond, igaz?
Jézus:    (felveszi az átlátszó vizeskancsót, és az apa poharába vizet tölt, amiben eredetileg málnaszörp por van, és hirtelen a víz borrá változik, ha kell még megkavargatja, mindenki elcsodálkozik, és körbeadják a poharat, és mindenki megnézi, de csendben, mint aki jól viselkedik, és mire mindenki megnézi a bort, addigra Jézus kimegy szép csendben)
Anya:    Gyertek imádkozzunk. (mindenki elcsendesedik, és imára készül) Uram köszönjük, hogy emlékeztettél minket arra, hogy milyen bűnösök vagyunk, és hogy fiad elhozta nekünk a bocsánatot. Ezentúl igyekszünk a Te utadon járni. Kérünk édes Atyánk, segíts nekünk ebben. Ámen. (mindenki utána) Ámen.
Nagymama:    Na fiam, erre ihatsz egyet, végülis Jézus adta, téged illet.
Apa:    Nekem aztán nem kell. Többé nem iszok.
Anya:    Miket hallok? Szép szavak, már sokszor hallottam őket, sajnos hiába, bár nagyon örülnék neki.
Apa:    Most komolyan mondtam, majd meglátod. Tudok még valamit, aminek örülnél. Készítsük el a vacsorát ketten, gyertyafény, kis romantika, mit szólsz? Aztán holnap elmehetnénk valahova csak mi ketten.
Anya:    Már tudom is, hogy mit főzzünk. Gyere.
Fiú:    Az asztalt majd én leszedem, azzal ne foglalkozzatok.
Lány:    Én meg segítek, és aztán elmosogatok.
Fiú:    Majd én megoldom, hagyd csak. Úgysincs semmi dolgom. Hiába is tanulnék, már nem tudom bepótolni, minden vizsgán megbuktam. Nagyon sajnálom. De jövőre beiratkozok turizmusra, és nem nyugszom amíg ösztöndíjas nem leszek. Megígérem.
Apa:    Ha azt szeretnéd, csináld. De szavadon foglak. És addig dolgozni fogsz. Tudok egy felszabaduló helyet, ahol még tanulhatsz is munka közben, nem zavar senki. Én úgyis keresek magamnak másikat.
Lány:    Azért a konyhából ne tiltsatok ki. Van még mit tanuljak, amíg nagykislány leszek, és férjhez megyek. Hiába is akarnék sietni, mindennek megvan a maga ideje.
Nagymama:    Milyen ügyesek vagytok mind. Meg kell dicsérjelek titeket. Már nem is bánom, hogyha egyedül hagytok, elboldogulok.
Nagypapa:    Dehogy hagyunk egyedül, rám mindig számíthatsz. Én itt leszek veled mindig.
Nagymama:    Akár fogadhatunk is rá?
Nagypapa:    Fogadni? Nem. Nem fogadok többet. Legalábbis nem pénzben. De arra mérget vehetsz, hogy mostantól számíthatsz rám. Gyere, segítek, nézzük meg, mit csinál Marichuy.
Ikrek:    (miután mindeki kiment) Uram, köszönöm neked, hogy meghallgattad a kérésemet. Köszönöm neked ezt a csodálatos napot. Köszönöm, hogy elküldted Fiad mihozzánk, és békét hoztál a családunkra. Köszönöm, hogy megtanítottál minket arra, hogy te mindig velünk vagy, csak kérnünk kell a segítséged, mert Nélküled nem boldogulhatunk. Kérlek Édes Atyám, segíts meg minket ezután is, és bocsáss meg a vétkeinkért. Őrizz meg minket az éjszakában, hogy holnap reggel újra örülhessünk egymásnak. Az Úr Jézus nevében kérlek, hallgasd meg kérésemet. Ámen.
Mesélő:    És így ért véget egy nem túl átlagos nap. Vagy még nincs is vége?
Anya:    (a háttérből) Halló, Rómeó? Meggondoltam magam, nem tehetem. Szeretem a családom, és a férjem. Te is odafigyelhetnél inkább a feleségedre. Na pá.
Mesélő:    Ezután a család minden tagja megpróbált keresztyén életet élni, kisebb – nagyobb sikerrel persze, hiszen senki sem tökéletes, de egymás és Isten segítségével mindig visszataláltak a megfelelő útra, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. És azután is.

Visszajön mindenki a színpadra és meghajolnak. Közben szól a zene: Mert Ő küld száz csodát…
Mert Ő küld száz csodát,
Csak Benne bízz!
Reményünk híd,
De bizton áll!
Megélhet száz csodát,
Ki hinni bír!
Merj hinni hát,
És láss csodát!
Ha hív, majd átsegít!

Ki most él, mind fél,
Hogy hasztalan mond száz imát.
Úgy elrebben a remény,
Mint gyors szárnyú madár.
De bátran állok én!
  (Bátran állok én)
És tart a vágy, ki tudja miért.
Hitem szól, egy ősi hang,
Mely sosem szólt így még!

Mert Ő küld száz csodát,
Csak benne bízz! Reményünk híd,
De bizton áll!
Megélhet száz csodát,
Ki hinni bír!
Merj hinni hát,
És láss csodát!



Vége