Józsa János - Állomás

Állomás

Gyermekkorom óta szeretem az állomásokat. Az örökös indulás és érkezés, az átszállás és várakozás helyszínei. Ilyenekből akad életünkben is elég, de az állomás mégis más, hiszen soha nem hagy cserben. Mindig biztos lehetsz abban, hogy befut majd a vonat, amellyel megérkezel, vagy amelyikkel épp elutazhatsz, meghozhatja szerettedet, vagy épp elviszi. A búcsúk, az újrakezdések, a töprengések, a fiatalkori lendületek, a kirándulások, a nyirkos éjszakák és friss hajnalok helyszínei. A fényes síneken sikló vagonok, a zakatoló, meg-megugró kerekek, az éles mozdonyok világa ez, melyben a ritmusok és dallamok vonatfüttyökben és éles fékekben ébresztik fel az ábrándozó utast.

Most nyár van, meleg. A négyes peron kék műanyag székei az árnyékban is szinte forróak. Nézem a köveket, melyek a sínek között olajfoltosan, szennyesen, de mégis tarkán és rendezetten fekszenek. A hátamnál egy vonat szikrázva ereszti le csápjait, majd fúj egy nagyot. Fél négy. Júliusban ez még a nap közepét jelenti, nem maradtál le semmiről, ha most érkezel, ha pedig indulni készülsz, szép utazásnak nézel elébe. Ma mindenképp, hiszen esőt már rég nem láttunk - egy ideig nem is fogunk -, a levegő száraz, szinte perzselő. De nem zavar, jól esik... Ilyenkor érdemes élni. Még ha néha tikkasztó is a nyár, de mégis, éppen ezért. Az erekben friss vér csorog, reggelenként tiszta a levegő, este pedig ígérettel teli. És az aszfalt illata a városokban, a délutáni forgatag, a séták, az ötletek, a nyugtalan próbálkozások mind életre hívnak.

Most, és ebben az időben, egy állomásnál nincs is jobb alkalom a gondolatokba merülésre, a nézelődésre, az álmokra. Eszembe jutnak fiatal utazásaim, a tavaszi-nyári kirándulások, amikor csapatostól leptünk el egy-egy fülkét, kiengedtük a fejünket az ablakon és élveztük, ahogy a szél belekap a hajunkba, végigsimítja az arcunkat, bebújik az ingünk alá és felfrissíti, megmossa izzadt tekintetünk. Sokszor nem is az uticél volt a fontos, hanem az, hogy megyünk, útközben vagyunk, tartunk valahová. Együtt utaztunk, közös volt az utunk, ahogy az álmaink, vágyaink is, egy fülkébe sütött be a nap, együtt érkeztünk meg bárhova is. Ha egyedül utaztam, reméltem, hogy bejön valaki a fülkébe, akivel jól el lehet beszélgetni, amíg valamelyikünk le nem száll. A rohanásba, az elmosódott tájakba, a megannyi arcba, házba, sorsba bármit bele lehetett képzelni: „Ó, bárcsak! Úgy még lehet?”. Nem volt sohasem korán, nem lett sohasem későn. A fülkék tágasak, a folyosók hosszúak, az ablakok nyithatóak voltak. Végigsétálhattam, és közben siettettem, vagy lassítottam saját előrehaladásomat. Az állomásokon, ha hosszabban álltunk, földet érhetett a lábam, és anélkül, hogy eltávolodtam volna a vonattól, végigsétáltam két-három vagonnyit, csak, hogy érezzem jobban a helyet, ahol éppen vagyok.

Most is egy állomáson várakozom. Egyetemi éveim tágas pályaudvarának folyton mozgó forgatagában ülök a szigetemen. Ismerős zene hallatszik messzebbről, valaki rádiót hallgat. Milyen érdekes, néha, akár egy kellemes zene hallatára úgy érezzük, fiatalabbak, erősebbek lettünk, úgy gondoljuk nincs semmi veszve és kezünkben a sorsunk… A zene megfiatalíthat, erőt, lendületet adhat, erősíthet bennünk egy aktuális érzést, vagy feléleszt egy régit. Nem messze, pár paddal arrébb gyerek játszik a porban kis kék ruhácskában, nagy, széles kalappal a fején. Az anyja épp üdítőt vásárolna, így elfordult egy pillanatra, a kislány pedig talált valamit a földön, valami csillogót. Talán egy elejtett pénzérme, vagy egy söröskupak. Emlékszem, sokszor tettük a sínekre az aprópénzt, hogy az érkező vonat szinte felismerhetetlenségig kilapítsa. Csak letettük és izgalommal vártuk, hogy meghalljuk, majd meglássuk, ahogy feltűnik a horizonton, esetleg a fák és épületek mögül bekanyarodva a mozdony hosszú vagonsorával. Ha tehervonat jött, az még jobb volt, hisz még hosszabban, újra és újra ráment az érmére, amelyből aztán kilyukasztva kulcstartódíszt készítettünk, vagy madzagra fűzve a nyakba került-persze csakis a kulcs mellé.

Gyakran elszöktünk a szülők tekintete elől a szomszéd gyerekekkel. Ahogy akkoriban mindenki, mi is csapatot alakítottunk öten-hatan és elindultunk a végtelenbe. A lakónegyedből hamar kiértünk, hiszen a város szélén még épülőben volt. Mellette elhagyott gyárépület, mezőgazdasági területek, raktárak, házak, gyümölcsösök, minden, amit érdemes megvizsgálni és felfedezni. Elszaladni a búzamezőn, elbújni a hűvös gyárcsarnokban, vagy éppen kisétálni az állomás mellé vonatokat nézni, mindig jó szórakozás volt. Estig csatangoltunk, amikor pedig hazaértünk, megkaptuk a magunkét. De nem bántunk semmit. Az élmények, a felfedezés erős emléket hagytak bennünk.

Egy egyetemista korú lány érkezett az ötös peron elejére. Könnyű ing, farmer nadrág, a nyárhoz és az utazáshoz egyaránt alkalmazkodott. Valószínűleg gyalog jött végig otthonról, mert eléggé fáradtnak tűnik. Izzadt homlokát papír zsebkendőbe törli majd hosszan iszik. Arcán nem látni a készülődés, a hazautazás örömének vonásait. Helyettük tanácstalanság, töprengés, szomorúság látszik. Mintha lakásában, vagy albérletében hagyott volna valamit, amely nem hagyja nyugodni. Vagy egyszerűen sajnálja, hogy indulnia kell, sajnálja, hogy vége, itt a szünet és a barátok mind eltűnnek épp most, amikor lenne idő együtt lenni. Milyen értelmetlenül lett kialakítva ez a rendszer... A tanév alatt végig leköti, a vakációval pedig hirtelen szétereszti őket.

Talán nem is valamit, hanem valakit hagyott itt. Összepakolt, csomagjai mellette, igazából nem is akar menni sehová. De már nem is fordulhat vissza. Legszívesebben örökre itt maradna az állomáson. Tekintetét végigvezeti az embereken, hátha találkozik valakivel, egy ismerőssel, akivel legalább átbeszélhetné a nemrég történteket és ezzel is meghosszabbíthatná azt a jót, amit most itt kell hagynia. De nincs senki, akit ismerne, vagy meg merne szólítani. Egykedvűen ül le.

Éles, vékony, szinte visító remegés a kábelekben és a levegőben. Az állomásra még nem fordult be, de már közeledik a vonatunk. A lány megfordul, mégis a négyes peronra fut be az ő vonata is. Már a sínek is izgatottan remegnek, látjuk s vonatot is. A forró kövekről felszálló levegőben délibábszerűen hullámzik a fényes, fémes szürke mozdony. Robaja egyre hangosabb, majd a fékek fülsiketítő visításával besiklik a vágányra. Ilyenkor mindenki megrohamozza a lépcsőket, hogy ülőhelyet kapjon és legyen, hova a csomagjait letegye, de én nem sietek. Ilyen melegben már csak a vonatban lesz nehezebb, ahol a pára, az emberek izzadtsága és a légmozgás hiánya biztosan fullasztó lesz.

Mégsem leszünk olyan sokan. A befutott vonattal alig érkeztek és alig mennek tovább. Csak az állomáson várakozók voltak szokás szerint türelmetlenek, hogy feltülekedjenek. A jegyem a hatos vagon negyvenötös helyére szól, elindulok. A lány, akit meglestem ugyanabba a fülkébe lép be. Az átellenes sarokban foglalok helyet. Nem fogom leszólítani, nem fogok beszélgetést kezdeményezni, hogy megismerjem. Egyszerűen annak a tudata, hogy egy fülkében vagyunk, hogy szerepelhet a képmezőben, amit az út során nézni fogok – bárhol szálljon is le –, kellemes érzés.

Hallgatunk, ahogy a vonat elindul az állomásról. A lány bekapcsolja zenelejátszóját, felteszi fülhallgatóját – kizárta a beszélgetés lehetőségét. Az ablak résnyire lehúzva, éppen annyira, hogy a kellemes, langyos, sőt hűsítő szellők behatoljanak életterünkbe, nincs huzat. A lány az ablaknál ül, én az ajtó mellett. Ahogy nézi a tájat, a nyári már sárguló napfény által megvilágított mezők, erdők, távoli templomok, házak, folyók, virágok, sziklák, hegyek, és a felhős ég visszaverődő fényei új életet kapnak arcán. Lehunyja szemét, élvezi a hangokat, a színeket, a zenét, amit hallgat, a szabadságot, amit a mozgásban levés, a vonatrobogás érzése ad.

Az idillt a kalauz töri meg. Jegyemet hosszabban nézi, unott, mocskos arcán nem jelenik meg semmilyen indulat, visszaadja a jegyeket, behúzza az ajtót. Már, akár aludhatok is. Néha a lányra pillantok még, s lecsukom szemem.

De jó is utazni! Sokszor éreztem már én is, hogy nem is a megérkezés a cél, hanem a pillanat, az érzés, melyen átszalad egy vonat. A napfény most a folyosó felől tör be és játszik arcomon, szemhéjaimon: piros, narancs, sárga, fehér, piros. Sokan ülhettek már a helyemen. Mennyi gondolat, töprengés, öröm, álom köthető már ehhez az üléshez, melynek barna huzatján a golyóstoll-bejegyzések, a karcolások nyomot hagytak már. És a vonat, amely annyi életet visz, és a sínek, amelyek annyi sorsot cipeltek már... Lényünk feloldódik ebben az együttesben, sokak vágyában, álmában, sorsában. A robogó vagonunk ablakai előtt összemosódó zöld fák, cserjék színébe oldódunk, a meleg, olajos kövek lágyan fogadnak, a sín röpít tovább. Kis állomások vasutasai intenek, mezei munkások köszönnek, gyerekek bámulnak meg. Röpülünk térben és időben.

A vonat fütyül, majd lassít. Érkezünk valahova. Szemeim kinyitva és az ablakon kinézve látom már, ez az az állomás, ahol a másik vonatot bevárjuk, sokáig fogunk állni. Hosszú fék, majd döccenő, ütköznek a vagonok, megálltunk. Csend van. Az állomáson alig vannak. Csak páran állnak az árnyékban, a bódénál és a menetrend-táblánál. Az egyik szomszédos fülkéből énekszó hallatszik át, fiatalok életigenlő dalokat énekelnek. Páran megindulnak, nyüzsgés a folyosón, leszállnak dohányozni. A lány alszik. Én is úgy döntök, leszállok, járok egyet. Kihúzom a fülke ajtaját, végigmegyek a folyosón – egyre melegebb a levegő – majd az ajtóhoz lépek. Megfogom a forró vasat, lépek kettőt és már talajt ér a lábam. Tompán koppan a cipőm a poros, de égő betonon. A vonat mellett főtt olajszag, átható, fekete. Arrébb lépek. A sínek között színes virágzatokban dicsekvő özönnövények ringatóznak, a távolban nyírfák. Jó pihentetni a tekintetem rajtuk, ahogy csillognak a fényben. Közelebb mennék az állomáshoz, megmosakodnék a csobogó vizében, de távolról hallom a közeledő vonat hangját – vissza kell fordulnom. Útitársaim is elpöckölik a cigarettát, felszállunk. A lány még midig alszik. A mellettünk elrobogó sebesvonat zaja ébreszti meg, miközben épp visszaülök. Az óráját nézi, majd a helységnévtáblát. Indulunk tovább.

Annyi sok és sokféle emberrel találkoztam már vonatútjaim során... Összekerülünk egy fülkébe, először csak fürkésszük egymást, nézzük a kinti tájat, majd valaki kérdez és aztán már nem akarja abbahagyni. Kérdés kérdést követ, illemből én is kérdezek, és kialakul egy beszélgetés. Lassan megismerkedünk és eldöntjük, mennyit osztunk meg magunkból. Többnyire a beszélgetések általános és aktuális témákról szóltak, de előfordulnak mély, szomorú történetek is. „Ne haragudjon, nem is ismerem!”. Hát, igen. De mennyire rendben is van ez így... „Bizonyára soha az életben nem fogunk már találkozni, nyíltan beszélhetünk.” És így is lett. Nem találkoztam többé velük. Titkuk, álmuk, fájdalmuk ott maradt abban a vonatban, amely eltűnt a semmiben.

Valószínűleg így lesz most is. Azzal a különbséggel, hogy most még a beszélgetés is elmarad. Úgy tűnik ki az életemből ez a lány, hogy igazából meg sem ismertem. Nemsokára elválunk és az emléke is eltűnik. Csak a részletekre emlékszem majd: „igen, a ruhája olyan volt, a haját pedig úgy fújta a szél”... Amit látni tud a szem, hallani a fül, érezni az orr, amit le tud kódolni az agy. Ha még a képe meg is maradna, a lényét már nem adná vissza. Kódokban és képekben nem lehet érezni egy embert. De van egy összetettebb érzékelés is, ami többet rögzít, többet raktároz el valakiről - igaz, nem képekben és hangokban.

Valóban mindenki tökéletes és megismételhetetlen. De mindenki egyedül van. Ezért folyamatosan törekszik a másik megismerésére, befogadására és megőrzésére, de képtelen rá. Egyre többeket akarunk átölelni, de örökre senkit nem tudunk. Ezt talán nem is tudjuk megérteni. Ha pedig mégis képesek lennénk rá, attól kezdve nem lenne értelme az életünknek. Mert az értelem csak a másik akarásában van. Ami magam vagyok, csak általa vagyok, egedül semmit nem érek. Ezért keresek más tekinteteket: akarom, hogy meglássam őt, ő meglásson engem, és én saját magam az ő tekintetében.

De ő nem néz rám. Lassan már a Nap is itt hagy minket, a betörő sugarak sárgák, narancs-vörösek, ahogy a vonat kartonburkolatára esnek. A vagonban csend van. Kimegyek, a folyosó üres, a végén csapkodja az ajtót a huzat és a lendület. Ahogy végigsétálok, már bizony sok üres fülkét találok. Alig maradtunk már páran... Visszamegyek, a lány behunyt szemmel ül, hátradőlve az ülésen. Arcát megvilágítja a fény, a haja ragyog.

A legszebb naplementéket mindig vonatból láttam. A végtelen táj ilyenkor még vonzóbb, ahogy egybeolvad a vöröslő éggel. A felhők fátyolszerűek, a Naphoz érnek, majd átúsznak. Ahogy robog a vonat, a dombok, erdők el-eltakarják, már-már azt hinnénk, hogy vége, eltűnt a Nap és vele együtt a látvány, az érzés, de újra előtűnik.

Minden reggel egy kicsit újra megszületünk és minden este egy kicsit meghalunk. El kell búcsúznunk a teendőktől, a kincseinktől, le kell tennünk a játékainkat, el kell engednünk mindent. Ahogy a Nap eltűnik, tudjuk, közel a napunk vége. A lány is leszálláshoz készül. Leveszi csomagját és az ajtóhoz közeledik. A vonat lassul, a lány rám néz, de nem köszön, kimegy. Egy ideig őrzöm még a pillanatot. Ahogy leszáll a vagonból, követem tekintetemmel, majd eltűnik. A vonat megy tovább, én kicsit ott maradtam. Az egyedüllét most még nehezebb, hiszen, míg jelen volt, addig a megszólítás, megismerés lehetősége is megvolt, most viszont már eltűnt. Közben be is sötétedett, a tiszta égen csillagok világítanak. Jól esik a beáramló friss levegő, az estére lehűlt, illatos lég...

Már nem gondolok semmire. Tompa semmi maradt a fülkében. Csak suhanok, a vonat néha fütyül, robog, rohan. Talán én vagyok az utolsó a vonaton, talán nincs is vonat, talán nem is volt lány. 

Józsa János

Forrás: http://jozsajanos.blogspot.ro/2012/03/allomas.html

Mátyás Csongor - Az éhezők viadala

December 3. Péntek – Kolozsvár 2004

Naplóbejegyzés emlékezetből, tíz év távlatából, egy barát, egy lehetőség és a „Fénystopposok” hatására

Az éhezők viadala

            Egy barátomat látogatom meg a Mărăşti-téren. Hirtelen jött az ötlet, de nem véletlenül. Nem láttam már tavaly nyár óta, de összefutottunk a pszichón, ahova járok a peda-modul miatt. Ő ott tanul, agykurkász lesz belőle. Azt mondta élvezi, ő az egyedüli hímnemű a csoportban. Persze ezzel csak vagánykodni akar, hiszen már 3 éve van barátnője, együtt is laknak, de bólogatok neki, hogy: „Hát igen, így könnyű, így már el is hiszem!”. Na, nem mintha valami bajom lenne a pszichomókusokkal, sőt, sok jó barátom az, vagy az lesz, még én is szívesen lennék, csak nekem nem való a magolás, reálos vagyok. Nekem a megértés megy jól, nem a tanulás. Végre megérkezünk a lakásba. Hatan bérlik a három szobát, fiúk, lányok vegyesen, de ketten alig vannak otthon, szóval egész jó, bár még mindig sokkal drágább, mint a bentlakás. Bevezet a szobába, jön a szokásos: „Érezd otthon magad, de ne nézd a kupit.” „Hétvége is van, s az asszony is hazament.” Ezután pár percig szidjuk azokat, akik képesek pénteken 6-tól 8-ig órát tartani, majd iszunk egy csíkit a nagy izgalomra. Nagyon jól esik, bár nem szokásom éhgyomorra sört inni, más alkoholt meg nem is állhatok, de mivel egész nap csak egy szendvicset ettem, nem tiltakozok. Elmélázunk néhány régi emléken, majd leöblítjük őket még egy-egy sörrel.

            Úgy gondolom, hogy itt az alkalom, és rátérek a lényegre. Elkezdem mesélni, hogy mennyire kitoltak velem, mert nem kaptam ösztöndíjat mióta Kolozsváron vagyok, már több mint két hónapja várom, és hát elfogyott közben a pénzem. „Ó, ne is folytasd!” - szól közbe - „Nekünk se adták még meg az idén. Én is kölcsönből élek. Azt hallottam, hogy az egyetem így spórol rajtunk. Beteszik a pénzünket kamatozni, azért késik.” Pár percig elvonja a figyelmem ez a felvetés, csak aztán gondolok bele ismét abba, hogy miért is jöttem tulajdonképpen. Ezek után természetesen már nincs értelme kölcsönkérnem, de nem is lenne képem hozzá. Eleve elvetett ötlet volt, hiszen nem is vagyunk olyan jóban, valószínűleg én se adnék az ő helyében. Közben telefon csörren. Az asszony. Nem zavarok tovább, megköszönöm a szíves vendéglátást, félvállra kapom a táskám, és angolosan távozok. Amint leérek a lépcsőn, eszembe jut, hogy meg se kérdeztem, hogy jutok el a megállóig.

            Elég sötét van már, és hideg is, felhajtom a kapucnim. Mindenképpen fel akarok ülni a hatosra, azzal eljutok a sörgyárig, onnan meg már csak pár perc a bentlakás. Kis keresgélés után eltalálok a megállóig. Ekkor jut eszembe, hogy nincs is pénzem jegyre. Kiürítem a zsebeimet, minden kis papírfecnit megvizsgálok, de hiába. Minden jegy használt. Mérgemben egy erőset markolok, és egy nagyot ütök a levegőbe, hogy eldobjam a sok kilyuggatott jegyet. Szomorú vagyok, és valami színpadiasra volt szükségem, hogy úgy éljem ki szenvedésem. Talán még hangokat is adtam hozzá. Persze nem tudom messzire dobni őket, ott szállingóznak az orrom előtt, míg le nem érnek a földre. Úgy tűnik hatásos volt. Ennyi elég is, hogy lenyugodjak. Le-fel járkálok a megállóban, az emberek már bámulnak, mintha még nem láttak volna nyomorult egyetemistát. Nem tudom, mit tegyek. Merjek felszállni jegy nélkül? És ha pont most kapnak el? Ha nincs miből jegyet vegyek, hogyan fizessem ki a büntetést? Ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben az eldobott jegyek között járkálok. Elhatározom magam, hogy mégiscsak felszállok, és majd figyelmes leszek. Nem bírnék most ki még egy óra gyaloglást, meg a sör is kezd a fejembe szállni. Gyorsan haza kell érnem, mert már nagyon éhes vagyok, nincs időm sétafikálni. Megjön a troli, felszállok. Figyelem a gyanús személyeket, de nem látok egyet sem. Kicsit megnyugszok. Minden megállóban nézem, hogy ki száll fel, hogy viselkedik, de szerencsére semmi gyanús. Van köztük egy kopasz srác, hasonlít a legjobb barátomra. Elkezdek azon gondolkozni, hogy kitől kérhetnék egy kis pénzt kölcsön, de senki nem jut az eszembe. Akitől kérnék, az csak olyan, aki tudom, hogy adna is, de ők ugyanebben a cipőben járnak. Várják az ösztöndíjat. Egy bőrkabátos férfi a belső zsebébe nyúl. Ijedtségemben minden gondolatom szertefoszlik. Nem figyeltem eléggé. Egy pillanat alatt ezer érzés és gondolat fut végig rajtam. Téves riasztás. Csak a telefonját kereste. Most már odafigyelek mindenre. Az ijedtség meghozza a gyümölcsét. Lassítunk. A megállóban két gyanús alakot veszek észre, akik összenéznek, majd az egyik elől, a másik pedig hátul száll fel. Nem gondolkozok egy percig sem, rögtön leszállok. Kapucni fel, táska a hátra, kéz a zsebbe. Elindulok hazafelé. Fél szemmel még látom, hogy az egyikük valamit elővesz a zsebéből. Istennek adok hálát, hogy nem buktam le. Csak ekkor veszem észre, hogy már a főtéren vagyok, két megálló lett volna még hazáig.

            Lassan baktatok hazafelé. Máshol jár az eszem, nem is veszem észre, hogy a troli útvonalát követem, pedig a Mikó-kerten keresztül rövidebb lenne. A biztonság kedvéért még megállok egy bank-automatánál is, hogy megnézzem, nem tették-e fel a pénzt. Csak annyit értem el vele, hogy megint levett 200 lejt a mocsok. Pedig úgy megettem volna egy shaormát a sarkon a görögnél. Ekkor jut eszembe, hogy forduljak be a városházánál. Előveszem a telefonom és bekapcsolom. El is feledkeztem róla. Van egy üzenetem a húgomtól. Felhívom. Édesanyám veszi fel. Kérdezősködik, válaszolok. Kicsit jobban érzem magam, amíg meg nem csap az illat. Miért is jöttem erre? Hogy kínozzam magam? Befordulok, a könyvtárnál már hangosan korog a gyomrom. Édesanyám az ösztöndíj felől kérdez, megnyugtatom, hogy minden rendben, csak egy kicsit meg kell húzzam a nadrágszíjat, de amúgy semmi gond, és már csak másfél hét, és otthon leszek. Nem voltam otthon még ebben a félévben. Elköszönök, lerázom őket, mert már nem bírok hazudni. A klinikánál járok, amikor rám jön a sírás. Zokogok, mint egy kisfiú. Nem sírtam már évek óta. Talán a sörök miatt van. Hamar visszafogom magam, és letörlöm a könnyeket. Nehéz helyzet. Nem kérhetek tőlük, nekik is alig van, és a karácsony is közeleg. Valamiből viszont haza kell jutnom. Igaz, már ígérték a pénzünket párszor, de csak megadják még mielőtt haza kell, hogy menjek. Nyugtatgatom magam, és közben szidom a rendszert. Hova jutott a világ. Kincses Kolozsváron éheznek a deákok. De hiszen ez mindenhol így van, volt és lesz. Nem a város tehet róla. Hiszen itt minden lehetőséget megkap az ember. Felsétálok a bentlakásig, felmegyek a lépcsőkön. Azon gondolkozok, hogy látszik-e, hogy sírtam. Bemegyek a mosdóba, megmosom az arcom. Ha már ott vagyok, meglátogatom a mellékhelységet is. A sörök már igyekeznek kitörni egy ideje, de csak most vettem észre. Megkönnyebbülten nyitok be a szobánkba.

            A fiúk az ablakban beszélgetnek, nézik a meccset. Illetve van náluk egy távcső, azzal kukucskálnak át a Dolce-Vita-ba valahányszor felkiáltanak a szurkolók. Jó szórakozás, közben lehet hallgatni, hogy mások miket kiabálnak ki az ablakon. „Andrea Marin”, „Hai Craiova”, „Muie Steaua” - sok részeg paraszt, de megvan a maga hangulata. Köszönök, ők is köszönnek. Odamegyek én is, hirtelen kíváncsi leszek az állásra. Az ablakunk alatt a palacsintázóból sültszag árad. Bezárom, mire a többiek rám szólnak. Engedek nekik, nem akarom elrontani a hangulatot. Mégis sikerül. Megkérdezem tőlük, hogy tudnak-e adni pár szelet kenyeret. Zakuszkám ugyan már nincs, de még van egy kevés pástétom, csak valamire rá kéne kenni. Kiderül, hogy tulajdonképpen engem vártak. Összedobtak 7000 lejt, de ahhoz még kéne három. Én is bepótolok még kettőt. Átkutatjuk még egyszer a zsebeinket, mintha valami csodában reménykednénk. De semmi. Tudtam, hogy nekik sincs pénzük, de nem gondoltam, hogy ilyen rosszul állnak, mint én. Egyetlen reményünk, hogy Ő majd kisegít, hiszen egyikünk még nincs itthon. Úgy várjuk, mint a Megváltót. Ironikus, mivel ő szidja a leg kifinomultabban. Vége a meccsnek, a külső zajok lecsendesednek. Hírtelen elered az eső. Ketten lemennek, elszívni egy szálat. Arra gondolok, hogy ha cigiznék, már régebben elfogyott volna a pénzem. Meg a múlt heti rock-retro bulira a Jungle-ben. Ott költöttem el az utolsó bankóm. Már bánom. Igaz, hogy előtte még bevásároltam, vettem az ukránoktól 20 zacskós levest, meg némi felvágottat, kenyeret tovaniéknál. Elég jól kitartott. Feleszmélek. Nem szabad sajnálnom, hogy jól éreztem magam, és megittam pár sört a haverokkal. Jó buli volt. Megérdemeltem. Nem szoktam minden héten bulizni, mint a többség. Egyébként is, elsejére ígérték a pénzt. Gondolatom azonban félbeszakad. Megérkezett a Messiás. Be se jött jóformán az ajtón, már kérdésemmel rontok rá. Hol voltál eddig? Már nagyon vártunk! Meglepetten rám néz, majd kacagni kezd. Igaz is, hiszen ő nem tudja miért. Pár szóban felvázolom a helyzetet. Ismét kacag, de most másképp. Kis hallgatás után azt mondja, hogy az utolsó pénzét buszjegyre költötte, mert nem akart megázni. Nagyon mérges lettem. Ilyen szerencsétlenül még nem voltam. Úgy éreztem, hogy ennél már nem lehet rosszabb. Feljöttek a többiek a szivarozásból. Találtak még 500 lejt. Olyan boldogok voltak. Nem értettem miért. Hiszen még mindig hiányzik ugyanannyi. Vagy megpróbáljuk átverni az eladót rongyos 500 lejjel? Esetleg elmeséljük, neki az egész történetet? Én nem vállalom azt a szégyent. Inkább éhen halok. „Miről beszélsz?” - kérdezték - „Ebből pont tudunk venni egy feketét!”. Milyen igaz. Nem is gondoltam rá, mivel én nem szeretem, és a fehér kenyeret eszem, de a fekete tényleg olcsóbb. Sosem értettem, hogy miért. Most már értem.

Simon Lehel Zoltán - Arany János u. 11

Arany János u. 11

Két kóborló ballag a hídon át. A deszkák alatt a Szamos csobogó zaja zúg. Egy napáztatta tavaszi délután után az est leszáll. A kolozsvári parkba egy pillanatra betör a villamos csörtető acéldallama, majd hamar tovaszáll. A túloldalon egy magas épület néhány ablaka még tárva, nyitva, de békés a hatás. Nincs semmi lárma, már a madár is szundikál.

– Ott egy szellem suhant végig az imént – mutat a második emeletre a lány.

– Nem láttam. Milyen volt? – kérdi a kuncogó fiú.

– A folyosón átsiklott egy fehér lebbenő forma. Nézd, most balról siet jobbra.

– Csak egy fehér köpeny egy későig dolgozó vegyészen.

– De hát az egyetem ajtaja már zárva.

– Ha elég ideig nyúlik munkája éjszakába, talán szellemmé válik, s örökké a folyosókat járja.

– Vagy a világ vált ködformába, és a kémikus észre sem veszi, hogy a falakon kívül megszűnt a valóság.

– S, ha a kavargása leáll a kozmikus spirálnak, és ő még akkor is kotyvaszt, utolsó létezőként kísértete lesz majd a szellemvilágnak.

A kezdésre várva a csacska beszédbe a pár későn vette észre, hogy a színház ajtaja bezár, s az előadást már javában játssza a társulat.

Simon Lehel Zoltán

Sabo Oszkár - Hét perc

Hét perc

            Még hét perc és leváltanak… Egyhangúan nézem a havazást az őrbódéból. A telefon csengése zavarja meg merengésem. Felveszem, benne értelmetlen halandzsa, kiabálás, káromkodás. A parancs, hogy hagyjak minden járművet szabadon távozni a bázisról. Meghibásodás történt, és evakuálják a nélkülözhető személyzetet. Alighogy leteszem a kagylót, a havas úton a fák mögül egy távoli teherautó lámpái fénylenek. Felnyitom a sorompót, de nincs alkalmam leereszteni, mert újabb teherautó jön, nyomában egy jeeppel. Megáll… Egy ismerősöm szól ki az ablakon, hogy üljek be, mert elvisznek. Én a parancsmegtagadás büntetésére hivatkozva ellenkezem, nem akarom elhagyni az őrhelyem, de ő erőszakkal betuszkol a járműbe, és elindulunk. A kérdéseimre, nem kapok választ. Mindenki zaklatott, és kiabál. Nem értek semmit, de érzem valami nincs rendben. Egyre gyorsabban haladunk.

            Az órámra nézek, mindjárt hajnali négy, és én nem vagyok a helyemen… Kiérünk a fenyvesből egy tisztásra, ahonnan messze el lehet látni. Olyan békésnek tűnik minden, mélyen alszik a világ, s a mesterséges izzók, mint valami óriás Szentjánosbogarak borítják el fénnyel a bázist. Nyomunkba ér egy másik autó. Gyorsítunk, nem hagyjuk, hogy elénk kerüljön. Baj van. De nem tud tudatosulni a gondolat, mert a hátunknál egy óriási fény izzik fel tíz nap erejével. Hunyorítva nézek hátra, de a vakító fényben semmit sem látok. Belerohanunk egy árokba, a testem az ablakon át egy havas buckán landol. A hidegben nem érzem a fájdalmat, de pillanatok alatt ér el hozzánk a lökéshullám s a forróság. Az izmaim összerándulnak, s az agyam egy utazásra visz, a vég előtti század másodperben. Az életemre gondolok és a hibáimra. Főleg azokra, miket nem követtem el. Egy lány képe sejlik fel, aki tetszik, de nem voltam képes elmondani neki. Virággal vártam egy mezőn, vagy egy fa hűvös árnyékában fedeztük fel egymást. Csók, ölelés, érintés… Haboztam, de már késő. Elöntenek a vágyak, midőn a lassú égés szénné formál. Bánom a sok elszalasztott percet, a ki nem mondott szavakat, a meg nem élt élményeket. Bevillannak gyerekkori csínytevések, miket sosem bántam meg, s álmok, miket nem mertem álmodni jövőről, beteljesülésről, életcélról. Nem marad már semmi. Amint a tél hidege foszlik a forróságtól, úgy merülök én is a szürke sejtek feledésébe… 

Sabo Oszkár

Simon Lehel Zoltán - A zaj

A zaj

1980 Románia, Nagykároly valahol a külvárosban.

Augusztus van, éjjel 11 körül járhat az idő, nem tudom pontosan. Az óra csak ketyeg, de össze-vissza jár. Egy „vekker” vagy késik, vagy siet, de ennek mikor milyen kedve van. Mintha saját életet élne. Egy szúnyog távolodó, majd közeledő zümmögése idegesít. Csápolok az orrom előtt, hogy elzavarjam, de ez semmit sem ér. Nagyanyám mondta, hogy tegyek egy diófaágat a szobába, és az elzavarja a vérszívót, csakhogy attól nekem se lenne maradásom.

Kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be egy kis hűvös esti levegő. Rágyújtok egy Kossuth cigarettára, és hallgatom, ahogy a tücskök cirpelnek. Idegesít, hogy már két éve leadtam a kérvényt a hivatalban a telefon bekötésére, és még mindig nem bírálták el. Kellemetlen mindig bemenni a postára, és még az is lehet, hogy az ismerősöm, akit fel akarok hívni, nincs is otthon. Talán csak az álmatlanság készít ki, nem tudom. A parázs már szinte süti az ujjam. Még szívok a csikkből egyet, aztán elnyomom.

Pirkadatkor a szomszéd átkiabál a kerítésen, és jó reggelt kíván. – Magának is – válaszolom. A kútból hideg vizet merítek, és a lavórba öntöm. Mosakszom, kissé megrezzenek, ahogy a friss víz a bőrömhöz ér. Jól esik.

Katt – mintha a csörlő fogantyúja kiakadt volna, de az a helyén van, nem mozog.

Katt-katt.

– Hé, szomszéd! Mi ez a zaj?

– Csak a kutya forgolódik a házában. Új láncot kötöttem a nyakába, mert a régit elszakította.

– Hát a Legénynek az a kis vékony lánc meg se kottyant. Az a kutya olyan erőbe van, hogy szántani lehetne vele.

Elindulok az állomásra, hogy felszálljak a szatmári személyre. Van egy kis elintéznivalóm a megyeszékhelyen. Míg várom, hogy a vonat elinduljon, egy bakter kalapáccsal kótogtatja a vagon kerekeit. Jön a jegyszedő, és megkérdezem tőle, hogy miért ütik a kerekeket.

– A szabályzat előírja, hogy bizonyos időközönként – bla, bla, bla. Mondja, ami a vasutasok könyvében áll – és amennyiben az acél nem a megfelelő érces hangon cseng, hanem tompán kong, ott az anyagban repedés feltételezhető, és a kereket a legközelebbi szerelővágányon ki kell cserélni. Ilyenkor a vizsgáló személy a sérültnek vélt alkatrésznél megáll, és megjelöli.

–  Az előbb hallottam, hogy az egyik ütés hangja más volt, mint a többié. A vizsgáló személy pedig tovább haladt, és ügyet sem vetett rá.

– Ja, hát a Nelu az süket.

Feri barátommal ezt mindig eljátszzuk, amikor arra a vonatra osztják be, amin utazom. Az ismeretségre való tekintettel ilyenkor nem költöm a pénzem jegyre. Leszerelt vasúti alkalmazottként ismerem a városon áthaladó járatokon szolgálatot teljesítő elvtársakat. Jómagam a rendszer számára nem nyilvánultam megbízható polgárnak, mert nagybátyám alaposan helyben hagyott két párttitkárt, amikor a feleségével akartak mocskolódni, és rokoni alapon ezért engem fiatalon menesztettek. Amúgy sem voltam közéjük való, de egyéb híján elvállaltam az állomási munkát, és a henyélésért járó jó fizetés miatt átmenetileg hanyagoltam a méltóságom. Ez nem az a világ, ahol az embernek elvei lehetnek. Azt hiszem, hogy a telefonra várhatok még egy darabig. A kommunikáció részleges szabadsága talán majd egy másik rendszerben megadatik nekem is, de félek, hogy én azt már nem érem meg. Apám mesterségét folytatva ácsként keresem a kenyerem, bár a szakmára nincs már akkora kereslet, mint a kommunizmus előtt. Rokonom sincs már, aki segíthetne. A tavaly bátyámék is meghaltak autóbalesetben.

Ahogy Domahida vashídján halad át a vonat, a vagon erős rugói enyhén fel, le ringatnak, és a fémpillérek lüktető kattogásának néhány másodperces rideg üteme megmarad a fülemben. Félálomban az élmény hipnotikusan kábít.

Néhány nappal később a kattogást otthon újra hallom. Legény nem kelthet ekkora zajt az új láncával. Bekapcsolom az elemes Sokolt, ahol a népvezér szónokol. A kótogás abbamarad. Az adásra rátelepedik valami zúgás. Kikapcsolom a készüléket, az agymosás amúgy sem érdekel. A rádió elhallgat, de a hangszóróból továbbra is zaj szüremlik ki. Az óra ketyegése is hol gyorsabb, hol lassabb. Megszédülök. Gondolom, csak a fáradtság teheti, meg az a büdös cigi. Nem is szeretem.

Reggel kialvatlanul ébredek. Csend vesz körül. Végre elállt a zúgás. A kúthoz megyek. A csörlőt letekerem, a lánc nyikorog a hengeren, és a vedret megmerítem. A visszacsepegő víz csobogása természetellenesen visszhangzik.

Eltelt egy újabb éj, és egy újabb reggel. Csak a zúgásra gondolok. Most nem gyötör, de félek, ha zajt csapok, az égész újra elkezdődik. Ki kell mennem a vonathoz, de egyetlen porcikám sem kívánja.

A vagonban ülve látom a kalapácsos fickót közeledni. Csak most rá ne kezdjen. Annyira izgulok, hogy csorog rólam a víz. Az ablakon keresztül bámulok, és váratlanul ér, ahogy a fülke tolóajtaját Feri hirtelen odacsapja. Szinte felállok a helyemről ijedtemben. Látom magam az üvegben. Sápadat vagyok, talán már nem is élek.

– Te, Feri! Volt már veled olyan, hogy csak úgy mindenféle zajforrás nélkül valamit mégis hallottál?

– Mikor még kezdő jegyszedő voltam, a hosszabb utak után otthon is hallottam a vonat zakatolását.

– És elmúlt?

– De el ám. Én már a szerelvényen sem hallom a sínek énekét – jóízűen röhögött az általa kitalált szófordulaton.

Feri szavaitól reménykedni kezdtem, hogy talán meg fogom szokni ezt a pszichés állapotot. Mindjárt áthaladunk Domahidán. Remegek, nehogy a vashíd zajától ismét rám törjön a kattogás, és az őrületbe kergessen.

Átértem fölötte, és még jól vagyok.

Majténynál megint hallom a zajt. Rájövök, hogy csak elbóbiskoltam, és a Kraszna fölötti fémpalló és a vonat rövid együttléte dörömböl a fülembe. A kimerültségtől, és a megkönnyebbüléstől elalszom. Ijedten ébredek, a szívem hevesen ver, az ablakon a fényt az egymásután rohanó vasoszlopok törik meg, a gyomrom fel, le mozog. Szatmáron vagyok, és a Szamos fölötti vashídon haladunk át. Ez a zaj most sokkal erősebb, mint máskor. Mintha a híd most dőlne össze. Éles fájdalom hasít a fejembe, és elájulok.

A sürgősségin térek magamhoz. Nem foglalkoznak velem, öt perc sem telik el, és már a kórházon kívül vagyok. Keresek egy talponállót, és kérek egy felest. Mintha apró seprűk szántanák végig a torkomat. Ilyen az olcsó vodka. Ezt nem minőségi fogyasztóknak találták ki. Fel kéne szállnom a buszra, de már oda sem akarok felülni. Kérek még három pohárral, aztán haza indulok. A mai napnak már úgy is mindegy. A kisállomáson szállok csak fel a vonatra, hogy a Szamoson ne kelljen még egyszer átmennem. A pia megtette a hatását. Feri Károlyba érve felébreszt, és boldogan tapasztalom, hogy végre itthon vagyok,.

Kitt-katt, brrr, taka-taka.

A zajok armadája az őrületbe kerget. A rádiót kivágtam a szemétbe, az ajtót és ablakot bezártam. Három napja nem tettem ki a lábam a szobából. Már a szesz sem segít. Csak jobban felerősíti a hangokat. Nem tudom, hogy honnan jönnek, de bármerre megyek, követnek. Mások nem hallják, azt hiszem őrültnek néznek. Lehet, hogy az is vagyok. Amilyen erősen csak tudom, állon vágom magam, de már ahhoz is alig van erőm, hogy a kezem felemeljem. Az első ütéstől csak megszédülök. A második már jobban sikerül, elbukok, és a padlóba verem a fejem. Kábultan térek magamhoz. Nem hallok mást, csak a padló nyikorgását, de a kín emléke nem hagy nyugodni. Annyira félek attól, ami volt, hogy már nem vagyok ura a testemnek. Olyan erősen kaparom a padlót, hogy a körmöm leszakad. Nagyon fáj. Keresek egy zsebkendőt, hogy az ujjamra tekerjem. Elviselhetetlenül büdös van bent, muszáj kinyitnom az ablakot. Kint csendesen zizegnek a levelek az enyhe szélben. Azt hiszem, nyugodt vagyok. Végre elmúlt.

...

– Mi történt ezzel az emberrel? – kérdezte az újságíró a helyszínre kiérkezve a halottkémet.

– A test első ránézésre tele van kisebb zúzódásokkal. Az áldozat a fülében csavarhúzóval halt meg. Mindkét dobhártyája beszakadt.

– Szörnyű. Öngyilkosság?

– Talán csak kísérlet, de nem a sérülésekbe halt bele. A halál oka egyszerű szívroham.

– Szerencsétlen sokat szenvedhetett. Ezt a rémtörténetet úgysem írhatom meg. Cenzúráznák. A sajtóban majd csak egyszerű szívrohamként fog megjelenni a haláleset. Milyen szép csörgőóra. Vajon mit kereshet az ágy alatt?

– Ha tetszik magának, nyugodtan vigye haza. Az áldozatnak nincs hozzátartozója, az államé lesz minden vagyona.

Délután az újságíró hazaér, és a feleségének mutatja a helyszínről hozott tárgyat.

– Már rég szerettem volna egy ilyet, de sehol sem találtam – mondta a feleség.

– És még fizetni sem kellett érte.

Az asszony kiment a konyhába.

Katt.

– Drágám! Mi ez a zaj? – kérdezte az újságíró.

– Én nem hallottam semmit.

– Lehet, hogy csak képzelődtem.

Katt-Katt.  

Simon Lehel Zoltán

Ihletettség: http://galaktika.hu/a-rejtelyes-zugas-a-megmagyarazhatatlan-hang-amely-oruletbe-taszithat/

Mácska Péter - Viszlát

Viszlát

A távolodó hajó kürtje csak halk suttogásként hallatszott fülükbe. A magányos lámpa erőtlenül pislákolt fejük fölött. Mintha még a lámpa is érezné az alatta álló két ember közötti láthatatlan, szótlan kötődést. Pedig csak egy lámpa volt. Egy élettelen, rozsdás lámpa.

Ott álltak, egymásba fúrták tekintetüket, de egyikük sem mert megszólalni.

A fiú csak nézte őt. Nem tudott betelni vele. Még mindig oda volt érte, de ezt magának sem akarta bevallani. Nézte, miközben nagyon jól tudta, hogy minden egyes másodperccel egyre csak nehezebb lesz levennie róla a tekintetét. Sosem fogja elfelejteni az arcot. Az arcot mely annyi érzést mutatott felé. Haragot. Dühöt. Szánalmat. Gúnyt. Megbocsájtást. Hiányt. Szeretet. Odaadást.

Nézte az ajkait, melyet annyiszor érintett. Még most is érzi, hűs csókjait az arcán. Libabőrös, pedig kellemes, meleg idő van.

A tenger felől érkező lágy szellő simogatja a lány arcát s közben, mintha csak kacérkodna vele, belekap a hajába.

Elmosolyodik. Semmi sem lesz már ugyanaz, mint régen. Mindketten tudják. Mégis, mintha csak megbeszélték volna, érzik, hogy mindig fontos lesz számukra a másik.

„Lassan itt az idő. - gondolta - El kell engednem. Többé nem jön vissza, tudom.” Minden erejét összeszedte, levette a lányról a tekintetét, elfordult, nekidőlt a korlátnak, és a végetlen tengert bámulta. A Hold épp akkor bukkant fel a horizonton. Melegség töltötte el a szívét a Hold láttán. Mindig szerette nézni. Olyan egyedi.

A lány elmosolyodott. Nagyon jól tudta, hogy min megy keresztül a fiú. Az együtt töltött idő alatt megtanulta kiolvasni a szeméből az érzéseket. Mondjuk, ez nem is volt nehéz számára. A két szeme mindent elárult. Túlságosan szentimentalista, túl naiv. Ez mindig bosszantotta benne. Mégsem tudott rá haragudni. Talán ezért is szerette régen. Mindig meglátta a lelke mélyén a jót, de a sarokban álló komor, magányos emberkét is. De nem tudott rajta segíteni. „Magának kell!”. Dühítette, hogy ezt nem veszi észre.

„Hiányozni fog. Nem tudom mikor,mennyi idő múlva,de hiányozni fog. Túl kevés idő telt még el.

Nincs miért tovább húzni az időt. Meg kell tenni. Így lesz jó mindkettőnknek.”

A fiú, mintha csak meghallotta volna a lány gondolatát, felegyenesedett.

- Hát akkor: Ég veled. Vigyázz magadra.

Választ sem várva, erejét összeszedve, hátrafordult, s elindult. Minden egyes lépést nehezen tett meg, de nem fordult vissza.

A lány csak nézte őt, majd még hallótávolságon belül megkérdezte:

- Haragszol még rám?

A fiú megtorpant. Meglepte a kérdés, mégis egyből tudta rá a választ. Dehogy haragszik.

Megfordult.

- Igen. - mondta - Haragszom.

Újabb távolodó hajó kürtje hallatszott. Egy öreg halászhajó rekettes kürtje. Olyan volt, mint a kvízműsorokba a duda, amikor a játékos rossz választ ad.

A lány szemében enyhe meglepetés tükröződött. Nem pont erre a válaszra számított.

- Haragszom, -folytatta - mert tudom, semmi olyat nem tudsz tenni, amitől megharagudnék rád.

Hátrafordult, s immár utolsó, tartalék cigarettájával a szájában elindult hazafelé.

„Sosem változik.” - gondolta mosolyogva a lány, miközben utolsó pillantásait a fiúra vetve nézte, ahogy a sűrű füstfelhő kíséretében sarkon befordulva eltűnik szeme elöl.

Mácska Péter

Gábos Dezső - Gomb

A béka csók helyett gyors kalandra vágyott.

Gomb

Megfigyeltem, hogy mindenki legalább három személyes tárgyat tart magánál. Ha véletlenül nincs nála valamelyik, nem érzi teljesnek magát. Az én személyes tárgyaim közé tartozik egy karóra, melyet miután megállt, még egy hónapig hordtam, amíg akadt egy szabad órám és elemet cseréltettem. A másik egy darab papír, egy régmúlt szerelem illatát őrzi. Azt írja rajta „A te halacskád". Másnak talán nem jelentene ez semmit, üres szavak egy kopott cetlin, de nekem a mindenem. Rengeteg emléket ébreszt, akárhányszor rátekintek. Az ő illatát képzelem mellé, annak ellenére, hogy már az írás is majdnem elkopott. Eszembe jut egy vita, és ahogyan megállítottunk egy öreg házaspárt, bíráskodni. Eszembe jut, hogy nem minden halacska tud úszni. Eszembe jutnak a régmúlt szenvedései, melyek új fényben kellemes emlékként tűnhetnek fel. A harmadik tárgy lehetne egy kulcstartó, hisz az is mindig nálam van, vagy a pénztárcában hányódó száz kacat egyike. De nem. A harmadik egy leszakadt gomb. És a Jóisten sem tudja, hogy miért hordom még mindig magammal, de ez az én harmadik totemem. A földön találtam. Zsebre vágtam. Egyszerű fekete kis gomb, nincs rajta semmi szembetűnő. Egy darabig azért hordtam, mert azt gondoltam, hasznát veszem majd valahol. Majd hozzám nőtt szép lassan, és annyira megszoktam, hogy egyre gyakrabban ellenőrzöm, hogy még megvan-e, s ha véletlenül egy pillanatra elveszettnek vélem, a szívem abban a momentumban elfelejt dobbanni. Éppen ezért volt különös a tegnap délután. Hazafelé menet beleakadtam egy aranyos idegenbe. Amint próbáltam kikászálódni a helyzetből, egy kis reccsenés után az egyik gombja tovarepült, majd pár pattogás után a kanális felé vette útját, és egy tócsa örvényét meglovagolva végleg elköszönt. Mindketten ott álltunk a kanális előtt és még pár másodpercet bámultunk, majd nevetni kezdtünk. Csak pár perc után tudtunk leállni. Rám nézett, és azt mondta halál komoly arccal: tartozol egy gombbal. Nevettünk. „Várj, hiszen van egy gomb nálam". Elővettem a kis gombot. Meg mertem volna esküdni, hogy fekete. Nem volt fekete. A gomb tökéletesen talált.