Viszlát
A távolodó hajó kürtje
csak halk suttogásként hallatszott fülükbe. A magányos lámpa erőtlenül pislákolt
fejük fölött. Mintha még a lámpa is érezné az alatta álló két ember közötti
láthatatlan, szótlan kötődést. Pedig csak egy lámpa volt. Egy élettelen, rozsdás
lámpa.
Ott álltak, egymásba
fúrták tekintetüket, de egyikük sem mert megszólalni.
A fiú csak nézte őt.
Nem tudott betelni vele. Még mindig oda volt érte, de ezt magának sem akarta
bevallani. Nézte, miközben nagyon jól tudta, hogy minden egyes másodperccel
egyre csak nehezebb lesz levennie róla a tekintetét. Sosem fogja elfelejteni az
arcot. Az arcot mely annyi érzést mutatott felé. Haragot. Dühöt. Szánalmat. Gúnyt.
Megbocsájtást. Hiányt. Szeretet. Odaadást.
Nézte az ajkait, melyet
annyiszor érintett. Még most is érzi, hűs csókjait az arcán. Libabőrös, pedig
kellemes, meleg idő van.
A tenger felől
érkező lágy szellő simogatja a lány arcát s közben, mintha csak kacérkodna vele,
belekap a hajába.
Elmosolyodik. Semmi
sem lesz már ugyanaz, mint régen. Mindketten tudják. Mégis, mintha csak
megbeszélték volna, érzik, hogy mindig fontos lesz számukra a másik.
„Lassan itt az idő. - gondolta - El kell engednem. Többé nem jön vissza, tudom.”
Minden erejét összeszedte, levette a lányról a tekintetét, elfordult, nekidőlt a
korlátnak, és a végetlen tengert bámulta. A Hold épp akkor bukkant fel a
horizonton. Melegség töltötte el a szívét a Hold láttán. Mindig szerette nézni.
Olyan egyedi.
A lány
elmosolyodott. Nagyon jól tudta, hogy min megy keresztül a fiú. Az együtt
töltött idő alatt megtanulta kiolvasni a szeméből az érzéseket. Mondjuk, ez nem
is volt nehéz számára. A két szeme mindent elárult. Túlságosan
szentimentalista, túl naiv. Ez mindig bosszantotta benne. Mégsem tudott rá
haragudni. Talán ezért is szerette régen. Mindig meglátta a lelke mélyén a jót,
de a sarokban álló komor, magányos emberkét is. De nem tudott rajta segíteni. „Magának
kell!”. Dühítette, hogy ezt nem veszi észre.
„Hiányozni fog. Nem tudom mikor,mennyi idő
múlva,de hiányozni fog. Túl kevés idő telt még el.
Nincs
miért tovább húzni az időt. Meg kell tenni. Így lesz jó mindkettőnknek.”
A fiú, mintha csak
meghallotta volna a lány gondolatát, felegyenesedett.
- Hát akkor: Ég
veled. Vigyázz magadra.
Választ sem várva,
erejét összeszedve, hátrafordult, s elindult. Minden egyes lépést nehezen tett
meg, de nem fordult vissza.
A lány csak nézte őt,
majd még hallótávolságon belül megkérdezte:
- Haragszol még
rám?
A fiú megtorpant. Meglepte
a kérdés, mégis egyből tudta rá a választ. Dehogy haragszik.
Megfordult.
- Igen. - mondta - Haragszom.
Újabb távolodó hajó
kürtje hallatszott. Egy öreg halászhajó rekettes kürtje. Olyan volt, mint a
kvízműsorokba a duda, amikor a játékos rossz választ ad.
A lány szemében
enyhe meglepetés tükröződött. Nem pont erre a válaszra számított.
- Haragszom,
-folytatta - mert tudom, semmi olyat nem tudsz tenni, amitől megharagudnék rád.
Hátrafordult, s
immár utolsó, tartalék cigarettájával a szájában elindult hazafelé.
„Sosem változik.” - gondolta mosolyogva a
lány, miközben utolsó pillantásait a fiúra vetve nézte, ahogy a sűrű füstfelhő
kíséretében sarkon befordulva eltűnik szeme elöl.
Mácska Péter
