Gábos Dezső, az idén Kolozsváron
megszervezett Erdélyi Slam Poetry bajnokság döntőse mutatkozik be rövid
prózájával. A fiatal Marosvásárhelyi író rendelkezik egy olyan észlelhető
képzelőerővel, mely nem a reális világot próbálja imitálni, hanem ép
ellenkezőleg... meg akar futamodni tőle, és egy brutális, csattanó befejezéssel
ébreszti fel a főszereplőt a valóság kegyetlen világába, mely általában az
olvasó profán pofára esését váltja ki. Fogadjátok szeretettel a következő
egyperces novellát.
Gotha R.M.
Gábos Dezső
Az én váram
Pár ismerőssel megbeszéltük, amint elsétálunk egyesével egy idegen mellett,
a szemébe nézünk és azt mondjuk neki: “ébredj fel, ez csak egy álom”.
Mire rám került a sor, az idegen elrepült.
"Zúgnak a hegyek. A vén csontok magukba szívják a
hideget, a vacogás állandósul, már semmi nem melegít igazán. Fiatalkoromban
vizet hordtam az erődítménybe, az ott élők jóvoltából éltem egyik napról a
másikra. Akkor még a bástyák körül vidám volt az élet, mára én maradtam az
utolsó túlélő, rámhárult a könyvtár védelme. Az ürességtől rémísztő tompasággal
visszhangzanak a falak, a repedéseken besövítő szél mindenhova beül.
Éjszakánként egy kis sarokban húzom meg magam, a toronyban. Megvan a saját
tűzhelyem, de nélküle is könyveim melegítenének. Mindet elolvastam
fiatalkoromban, majd vártam a napot mikor hasznomra válnak. A tűzifa fogytán,
ezért arra vetemedtem, hogy a könyveket szép lassan tűzre dobjam. Azzal
vigasztalom magam, hogy ez mégsem lehet megvetendőbb annál, mikor valaki otthon
a könyvespolcain óriási számban felhalmozza a könyveit, de senki nem olvassa
őket. Mekkora pazarlás. A könyveket olvasni kell, talán egészen addig, míg az
utolsó olvasó kezében cafatokra szakad, vagy már az utolsó betű is lekopott a
lapokról. Óriási fájdalom ekkora terhet viselni, napról napra jobban nyomaszt.
Bár nem maradt egyetlen ember sem, aki elolvasná őket, minden egyes tűzbe
dobott könyv úgy hasít belém, mintha magamból dobnék egy darabot a kihűlő
félben levő parázsra.
Éjszakánként
démonok járják a folyosókat. Olyankor nem merem elhagyni a szobát, csak
hallgatom a tűz ropogását, ami még melegebbnek tűnik, mikor odakinn vicsorog a
szél. Az ablakomon varjak gyülekeznek. Talán a fény, vagy a meleg vonzza őket
ide, vagy valami egészen más. Nem maradt semmi harapnivaló, csupán a csapdáimba
esett patkányok. Legalább van elég belőlük. Átrágják magukat a falakon és a
könyveken. Miért vagyok ilyen öreg, és tehetetlen? Úgy ragaszkodom ehhez az
élethez, mintha még rejtene valamit számomra, vagy valami hivatásom lenne,
amiért még érdemes élnem. Egy ideje a látásom is megromlott. Nem tudom pontosan
mióta, csupán a szobámba behatoló fény melege segít a napszak megállapításában.
Úgy döntöttem, holnap végre kimegyek a folyosóra.” Ez volt az utolsó bejegyzés
egy hajléktalan naplójában. Az utolsó pár szó majdnem olvashatatlan. Reggel
9:12-kor találtak rá megfagyva a New York közepén található Central parkban,
egy rongyokból összetákolt sátorban, amit "az erődítmény" néven
ismertek a hajléktalanok. Úgy becsülik, 87 évesen hunyt el. A sátorban talált
könyvek értéke felbecsülhetetlen.
