A kősárkány - Bökös Borbála

A kősárkány

Hatan dolgoztunk a Rapu ipari bolygó ötvenhatos bányájában, és a kenyerünket zihánfejtéssel kerestük. Az ebből az ásványból nyert üzemanyag hajtotta a szövetségi hajókat, amelyek a galaxisok között utaztak. Amióta az emberiség felvette a kapcsolatot a kutániakkal, a Terra, a Kután és a Háder bázisállomásokká váltak. Megindult a csillagközi migráció: a vadidegen bolygókon új munkalehetőségek, új otthonok teremtődtek. Sokszor elgondoltam, hogy mi vitt rá engem a kivándorlásra: nem különösebben a bátorság, hanem inkább a szükség, mert odahaza a Terrán, már egy talpalatnyi hely sem maradt.

Idekinn az ember nem ember többé, hanem csak homo, azaz jövevény, alacsonyabb rendű faj, kétkezi munkás. Amikor idejöttünk, a legrosszabbra készültünk, de a valóság a legvadabb elképzeléseinket is túlszárnyalta. Éhbérért dolgoztunk, tűrtük a kocsányos fejű kutáni főnökök szidalmait, álmodtuk az örökké elérhetetlen álmokat arról, hogy egyszer saját telket veszünk a Rapun, amire házat építünk. Állatokként kezeltek bennünket, és egy idő után annak is éreztük magunkat.  A zihán kitermelése során erősen mérgező levegő keletkezett, mert minden vágásnál porlott az érc, az apró, kipattanó rögök és fémszemcsék miatt pedig védőszemüveget kellett hordani. Oxigénmaszk nem járt, aki mégis kérelmezte, annak a fizetéséből levegő-bérleti díjat vontak le.

Olyanok voltunk, mint az árnyék, fuldokolva köhögtünk, a testünk pedig korán elsorvadt a silány szintetikus tápláléktól. Hasonlítottunk a kövületekre, amelyek néha a lábunk elé hullottak; lassanként mi is mozdulatlan, halott lenyomatokká váltunk. Mindennapjaink átkozódással, keserűséggel teltek, mert gyűlöltük a sorsunkat, mégsem volt elég bátorságunk változtatni rajta. Ha az ember egyszer elindult egy úton, nehéz róla visszafordulni. Kezdtük elfelejteni, hogy miért is jöttünk ide, fásultan beletörődtünk mindenbe. Úgy hozzánk nőtt ez a fajta élet, mint a zihán a sziklás földkéreghez. Azt hittük, nincs remény arra, hogy újra emberré váljunk, de akkor megjelent köztünk a hetedik, aki mindent megváltoztatott. Fogalma sem volt a munkánkról, az életünkről, kétszer annyi idős volt, mint mi, jó ruhában járt, és azt mondták róla, nagyon gazdag. Naphosszat csak sétált, és nézelődött közöttünk. A sziklákat tapogatta. Kezdettől fogva gyűlöltük, pedig homo volt ő is, saját fajtánk, mégis, ingerülten figyeltük a szemünk sarkából, és bosszankodtunk, hogy a kutáni főnökökkel barátkozik.

Néhány nappal később én voltam, aki nem bírta tovább, és a munkavezetőtől megkérdezte:

– Mondd, Mikál, mit akar itt ez az ember?

– Geológus. A köveket, ásványokat kutatja.

– De hiszen nem fejtett még le egyetlen zihán rögöt sem!

– Nem is fog! Nem dolgozni jött ide!

– Eh, van képe elnézni, ahogy mi majd megszakadunk!

– Sokat fizetett a kutániaknak, így annyit nézelődhet, amennyit akar! De elég a fecsegésből, lódulj, munkára!

Egész éjszaka töprengtem, nem ment ki a fejemből ez a férfi. Miért van az, hogy míg körülötte mindenki keményen dolgozik, ő csak ölbe tett kézzel nézi? Talán észrevesz a kövekben olyasmit is, amit mi nem látunk? Minek jön le ide olyan valaki, aki gazdag, és a Terrán vagy a Marson igazi otthont hagyott hátra? Mit keres a Rapu ocsmány, mérgező bányájában, ahol a gyenge vájatok bármikor beomolhatnak? Ezzel a sok kérdéssel sehogy sem tudtam mit kezdeni. Bármit megadtam volna érte, hogy a sötét, nyirkos tárnáktól és az embert próbáló tizenöt órás műszakoktól mindörökre megszabaduljak. Nagy sokára aztán elaludtam. Egész nap aprítottam a zihánt. Sajgott a karom és a hátam, a kék por csípte a szememet. Úgy feküdtem, mint a tuskó, és hajnalban a bányakürtök vijjogó hangjára ébredtem. Félálomban öltözködtem, mikor egyszer csak belém hasított: aranyat keres! Hallottam, hogy nagyon ritkán aranyércet lehet találni a zihán erek közelében. „Szóval gazdag, de még nagyobb gazdagságra vágyik”, gondoltam és megundorodtam tőle. Ugyanazt a savanyú ízt kezdtem érezni a számban, és ugyanazt a mélyről jövő hányingert, mint amikor egy kutáni közömbös, nyálkás szemkocsányába kellett néznem.

Kétszeres erővel csákányoztam aznap az ércet, nyeltem a mérges port. Mögöttem Dáni, előttem Péter, mindketten elborult arccal dolgoztak, ütemes mozdulatokkal, mint a robotok. Föláztatta a földet a bányavíz, csak úgy fröcsögött ránk a sár. Munka közben láttam, hogy az idegen elhalad mellettünk. Ránk sem nézett, nem törődött a fülsiketítő csapkodásokkal, csak meredten figyelte a kőzeteket. Nem viselt oxigénmaszkot, és védőszemüveg sem volt rajta. „Ez bolond, teljesen bolond. Az arany elvette az eszét”, gondoltam. Ebédidőben sem jött oda hozzánk, hanem továbbra is a köveket vizsgálgatta. Ott nézte a legjobban, ahol én fejtettem. Bosszúsan rákiáltottam:

– Itt ugyan nem talál aranyat!

Megfordult, és csodálkozva rám bámult. Döbbenet futott át az arcán, semmi több. A többiek nem szóltak, lesütötték a szemüket. Az idegen nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Aztán rendíthetetlen nyugalommal nézte tovább a köveket, miközben én belül reszkettem a dühtől.

Aznap hamarabb végeztünk, estére már följöhettünk a felszínre. Péter közös vacsorát javasolt, és mindenki adott bele valamicskét. Tüzet gyújtottunk a barakkváros szélén, és iszogattunk. A Rapu felszínén annyival volt jobb, hogy itt legalább lehetett lélegezni. Egyébként meg kopár, sivatagos táj vett körül bennünket, és bár víz folyt bőségesen, a folytonos kitermelés és az ipari szennyezés miatt a növények nem tudtak megtelepedni. Éppen csak végeztünk a vacsorával, amikor az az ember váratlanul mellettünk termett.

– Tudják meg, nem aranyat keresek odalenn!

Felálltam, hogy a szemébe nézzek, mert a bányában csak fejének körvonalát láthattam. Magas, fehér szakállú, kék szemű ember tekintett vissza rám. Olyan nyugodtan és mozdulatlanul állt előttünk, mint a Rapu hegyei.

– Akkor mit keres? – kérdeztem.

– Egy sárkányt. Egy kék sárkányt; olyan kéket, mint a zihán.

Megrökönyödve hallgattuk. Dáni felállt, legyintett, és keserűen kiköpött. Hazaindult; hamarosan eltűnt a sötét barakknégyszögek labirintusában. A Rapu két holdjának fénye megvilágította az idegen arcát, vonásainak keménységéből, tiszta, átható tekintetéből tudtuk: nem viccelt. Megsajnáltuk, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy kötöznivaló bolond, csak éppen a jámborabb fajtából. Mikál szelíden győzködni kezdte:

– Három éve dolgozunk odalent, és soha, semmi érdekeset nem láttunk! Nincs ott sem arany, sem sárkány, csak az a büdös zihán!

– Elhiszem, hogy nem látták – felelte –, mert ahhoz, hogy valaki lássa, másféle szem kell. Maguk mind vakok, de ha majd kinyílik a szemük a valóságra, olyasmit fognak látni, ami nélkül többé nem tudnak majd élni.

„Eszelős, csendes, ártatlan bolond”, gondoltuk mindannyian. Nemigen tudtuk, mit mondhatnánk még neki, szabadulni akartunk a kellemetlen helyzetből. Szedelőzködni kezdtünk; jószerével köszönés nélkül ott hagytuk. Tovább akartam állni minél hamarabb, de az ember utánam szólt:

– Várjon… Maga... Egyedül maga láthatja!

Nem tudtam, mit feleljek, ingerült lettem.

– Nézze, nekem nincs időm efféle ostobaságokra – mordultam rá, de ő csak elmosolyodott.

– Azt hiszi, bolond vagyok. De három nap múlva a saját szemével fogja megpillantani a sárkányt!

– Nem lehet látni olyasmit, ami nincs!

– Látni és hallani fogja! Most még alszik a sárkány, de három nap múlva felébred. Ha nagyon figyel, már lehet hallani, ahogy a sziklák mögött mocorog. Próbálgatja, suhogtatja a szárnyait! El akar repülni! Én látom őt, a kőzeteken keresztül is. Halkan, félálomban morog, és olyan kék, mint a finomított zihán!

Lelkesen magyarázott, és teljesen összezavart. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele: durván gorombáskodjak, vagy megértően csitítgassam? Végül azt mondtam:

– Maga megengedheti, hogy sárkányokról képzelődjék, én nem. Nekem keményen kell dolgoznom a megélhetésért!

– A sárkány sokkal fontosabb! Ha a megélhetés megvan, utána már csak a sárkányra van szüksége az embernek!

Egy szót sem értettem a beszédéből, és igyekeztem minél messzebb kerülni tőle, mégis mágnesként vonzott az idegen hangja, a beszéde. Egész éjjel hánykolódtam, nem tudtam aludni. Egyfolytában a sárkányon járt az eszem; elképzeltem, ahogy mélyen, a kőzetekbe temetkezve alszik, tükörsima, kékesen csillogó pikkelyek borítják a testét. Ha kiterjeszti a szárnyát és fölrepül, a hátán elvihetne akárhová! Jól esett a bolond képzelődés, láttam magam a mesebeli szörnyeteg hátán lovagolni. Sírtam a tehetetlenségtől meg a fájdalomtól, és irigyeltem azt a férfit, hogy álmai vannak, hogy hisz valamiben. De vajon ellophatom-e egy másik ember álmát?

Másnap kedvetlenül, komoran dolgoztunk. A fejem zsongott, és lopva folyton az idegent figyeltem. Oreg és Dáni hirtelen viccelődni kezdtek:

– Nézd csak, azt hiszem megtaláltam a sárkányt! Mekkora karmai vannak, csak úgy kaparja a zihánrögöket!

– Hogy fújtat, tán még tüzet is okád! Vigyázz, meg ne pörköljön! – És durván röhögtek.

Rendes körülmények között én is bekapcsolódtam volna a tréfába, de a kősárkány képe addigra már túlságosan tisztán rajzolódott ki előttem. Gonosz aljasságnak éreztem ezt a gúnyolódást, szánalmasnak egy olyan szép és nemes gondolathoz képest, mint a kék sárkányé. Úgy fájtak a szavak, úgy belém martak, hogy sírni támadt kedvem. De az idegen nem jött zavarba. Hirtelen abbahagyta szokásos szemlélődését, és felénk fordult:

– A sárkány létezik, és maguk is tudják, hogy így van! Éppen úgy álmodnak róla, mint én, éppen úgy szükségük van rá, mint nekem! – Ránk nézett, olyan erős meggyőződéssel, hogy éreztük, igazsága van, olyan hatalma, amely nálunk sokkal nagyobb.

– Nekem nem kell a sárkány! – kiáltottam. – Elég nekem a kő, a zihán, meg ez a vájat! Ez az életem! – Ott akartam hagyni, de megragadta a karomat, és erélyesen rám szólt:

– Magának kell a legjobban tudnia: a sárkány mindennél fontosabb! Benne van, és belőle ered az élet! Tőle származik minden igazság! Csakis a sárkányban találhatnak igazi otthonra! Még két nap, és felébred! Akkor majd meglátják!

Reszkettem. Alig tudtam kiszabadítani magam a szorításából. A szavak felforrósították az agyamat, megfájdult a fejem. A többiek is összezavarodtak, ettől fogva nem csúfolták az idegent. Szánakozó pillantásokat vetettek rá, legyintettek, és visszatértek a munkájukhoz. Követtem a példájukat, de éreztem, valami megváltozott bennem.

A harmadik napon nem volt étvágyam. Nem ettem, nem ittam semmit, görcs szorongatta a gyomromat. Zsibbadt mindenem, alig bírtam megtartani a csákányt. Bárhogyan is próbáltam elhessegetni a zavaró gondolatokat, gyerekes izgatottság lett rajtam úrrá. „Ma lesz a napja”, motoszkált bennem, és vártam, hogy történjék valami. Igen, vártam a csodát. Aznap új vájatot jelöltek ki nekünk; nyirkos és sáros volt, alig adott ércet. Az idegen szemmel láthatóan feszülten viselkedett. Nyugtalanul járkált közöttünk, le-leszakadt tőlünk, előrement, nézegette a köveket, majd visszatért hozzánk. Aztán egyszer csak felkiáltott:

– Jöjjenek! Jöjjenek ide! Itt a sárkány, kinyitotta a szemét!

Senki nem mozdult, mindenki szótlanul maga elé meredt. Félredobtam a csákányt, és odafutottam hozzá.

– No, mutassa! – kiáltottam kihívóan, amikor odaértem.

– Hallja… ezt a morajlást?

Elcsendesedtünk, feszülten figyeltünk. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztam.

– Ez csak a bányavíz! Valahol utat tört magának!

– Ez nem igaz, maga is tudja! Nézze meg azt a követ! Ott nyílik a sárkány szeme!

Közelebb mentem, megvizsgáltam a sziklát körös-körül. Egy hajszálnyi rés sem látszott rajta. De én akkor már az ő fülével halottam, az ő szemével láttam. Zúgott a fejem, a szívem a torkomban vert. Odabent vergődött a sárkány, mint valami börtönben; sóhajtott, nyögött, ki akart szabadulni. Az idegen úgy szorította a karomat, hogy már fájt. Hirtelen megérzetem, hogy egész testében összerándul.

– Ott van, nézze! Mozog! Már csak fel kell ébreszteni, hogy repülhessen! – kiáltotta, aztán lehunyta a szemét, és mondani kezdte: – Kőbölcsőd elhagyd, új életet megszülj, mutass igazságot, kínálj szabadságot! Vezess tiszta útra, biztos otthonokba! Elhoztam lovasod, ébredj fel és repülj!

Semmi másra nem emlékszem, csak az idegenre, aki a hatalmas robaj közepén felém fordult, és még utoljára rám nevetett:

– Tessék, felébresztettem neked, te vagy a Lovas, a többi most már rajtatok áll!

Mindent elborított a kékség, az orrom megtelt zihánporral, égett a bőröm, nyilallt az agyam, nem tudtam többé lélegezni. Beomlott az egész bánya, rengett és zúgott a föld gyomra, majd mindent betemetett a sötétség.

***

Az öntudatra ébredésünk utáni első napon az égbolton köröztünk láthatatlanul. Onnan néztük végig, ahogy a bolygófelszín pillanatról pillanatra megváltozik. „Szép belépő volt, kifordítottuk ezt a világot a sarkából!” kacagott rám a Kék Sárkány, miközben a hátán kapaszkodtam, és próbáltam magunkat egyensúlyban tartani. Láttuk, ahogy a bányából mindenkit sértetlenül kimentettek – kivéve engem. A felszínen egyetlen éjszaka alatt buja, a kék szín minden árnyalatában pompázó növényzet nőtt. A folyóvizek megtisztultak, a mérgező zihánnak nyoma sem maradt. Lesüllyedt mélyre, a bolygó belsejébe. Jó illattal gőzölgött a föld, könnyű volt a légzés. A sivatag helyén zsíros, fekete termőföld terjeszkedett. A Rapu nem ipari bolygó többé, hanem letelepedésre alkalmas, igazi otthon.

– Gyerünk – mondtam –, induljunk! Sok dolgunk van még!

Társam megértően bólintott, és sebesen kiröppentünk a csillagközi térbe. Megkezdtük nomád életünket. A Kék Sárkánynak sok teremtő magja volt még, és rengeteg sivár bolygó várta, hogy megtermékenyüljön, és igazi otthonná válhasson. Társaim, akik akkor a bányában velem együtt szenvedtek és túlélték az ébredésünket, tanúbizonyságot tettek a Kék Sárkány létezéséről. Az ő történeteik nyomán jöttek létre a Rapu teremtésmítoszai. Utunk során néha találkoztunk hozzánk hasonlókkal, mert az Ébresztő előttünk járt, és sorra felélesztette a kövekben alvó sárkányokat, és emberi testekbe zárt, öntudatlan lovasaikat. Így vándoroltunk évezredeken át, és benépesítettük a világegyetemet.

Bökös Borbála

Ragyogás – Simon Lehel Zoltán

Ragyogás

A világ teremtésének kezdetén, mikor még csak az ég létezett, a csillagok pedig még nem világítottak, az Úr egy égitestet keresett, ami majd helyette árasztja el fénnyel a növényeket, az állatokat és az embert. Az égitestek azonban nem akarták elvállalni a feladatot. Hálátlanok voltak, magukkal és egymással akartak foglalkozni, kedvük szerint izzani, majd égni, és végül megkötések és szabályok nélkül fényleni. Mert, aki elvállalná a feladatot, le kellene mondjon a szabadságról, az önzésről, többé egy pillanatig sem cselekedhet a maga szándékai szerint, mert az életet gondozni komoly feladat. Nem lehet jobban ragyogni, vagy kevésbé lángolni, nem táncolhat sebesebben, és nem állhat meg pihenni egyetlen percre sem.

Egymilliárd év telt el, mire egy a legkisebbek közül megunta, hogy az erősebbek őt csak játéknak használják. Csöppnyi, száztrilliárdszor százbilliónyi tömege arra sem volt elég, hogy begyúljon, arra pedig végképp nem, hogy megvédje magát a nála milliárdszor nagyobbaktól. Ő nem tudott kedve szerint szórakozni, ezért hát megkereste az Urat, aki megosztotta vele gondolatai egy részét. A Napnak tetszett, amit látott, és elfogadta a felkérést. Kapott még egyszer ugyanannyit tömegéhez, és lassan elkezdett izzani. A többiek látva, hogy egy közülük hirtelen megnőtt, perlekedni kezdtek, és ők is követelték a magukét. Az Úr azonban, hogy kérését egyikőjük sem kívánta teljesíteni, ellenben irigységük elhatalmasodott rajtuk, és ezért merő önzésből ellene fordultak, megbüntette a csillagokat. Mindegyiket szétszórta az égen, és nem engedte őket helyükről elmozdulni. Soha többé nem játszhattak egymással, még beszélgetni sem tudtak senkivel. Egy-kétmilliárd év múlva már mindegyik azért sírt, hogy legalább egy kis bolygót kapjon, amivel elgurigázhat. Néhányan kaptak is, de miután azok milliárd évig keringtek körülöttük, megunták őket. Élettel akartak játszani.

Ez a kérésük viszont nem teljesülhetett. Az élet ajándéka csupán a Napnak adatott meg, aki ez idő alatt már a Holdat formálta, hogy rávetülő sugaraival a Föld éji felét is láthassa. Mert a Nap is önző volt, nem jó szándékból akart engedelmeskedni a kérésnek, hanem, mert az Úr terveiben látta az embert, és szépnek találta. Testvéreivel nem foglalkozott, néha gyorsabban forgott, máskor lassabban, pályára kényszerítette a bolygókat. Aszteroidákat irányított és ütköztetett. Hatalmas gázcsóvákat lövellt ki, és idővel mindent a helyére tett. A Föld megtelt vízzel, lassan oxigénnel, kialakult az ózon, moszatok, algák jelentek meg, és a bolygó életre kelt. Egyre színesebb és szebb lett.

A Nap már kilencmilliárd éve ragyogott, és megöregedett. Várt és várt, de az ember ideje még mindig nem jött el, pedig a víz, a föld és a levegő is tele volt már élettel. Aztán egy napon valami, ami még nem volt ember, de már hasonlított rá, előbújt a lombok közül és felnézett az égre. A Nap óvón figyelte és leste minden mozdulatát. Ahogy telt az idő, az elődből ember lett. De a Nap csalódott. Ő sokkal szebbnek képzelte el. Ezért dolgozott annyit? Ha tovább hagyta volna, hogy a nagyobbak játszanak vele, ennyi idő alatt elvehetett volna magának annyit belőlük, hogy mostanra akár ezerszerese lehetne önmagának. Vívódott magában. Dúlt-fúlt, és észre sem vette, hogy kicsivel hevesebben ég a kelleténél. A Földet előbb elárasztotta a víz, sok növény és állat pusztult el. Az ember viszont fölülemelkedve a nehézségeken, elkezdte használni az eszét. A Nap észrevette, hogy indulatai milyen veszélyesek, habár nem is olyan lett az ember, mint szerette volna, megijedt, hogy elpusztul az élet, és nem sarjad ki újra. Akkor viszont arra az unalmas öröklétre kényszerül, mint testvérei. Visszafogott lobogásából, és megpróbálta helyreállítani a bolygó ökoszisztémáját. Az élet melegágya hideggé vált, beköszöntött a jégkorszak. Az embernek ismét használnia kellett eszét, állatbőrökbe bújt, és a jégben talált magának menedéket. A Nap megfeledkezett róla. Tízezer év nem hosszú idő, csupán egy pillanat, de elfelejtette az embert, mert el akarta felejteni. Csalódást okozott neki, amire nem akart emlékezni. De elolvadt a jég, és ismét megpillantotta őt. Már sokkal szebb volt, majdnem olyan, mint amilyennek elképzelte. Vádolta magát, hogy így magára hagyta a fajt, akiért szakított hajdani fiatal életével, és akik az ő figyelme nélkül is képesek voltak megállni helyüket, akik az ő meggondolatlansága és hevessége miatt akár el is pusztulhattak volna, mint megannyi másik faj, mert ő nem volt képes uralkodni magán. Azonban nem hibáztatta magát tovább, nehogy újra előidézzen egy katasztrófát. Egyetlen pillanatnyi kiegyensúlyozatlansága az embereknek évszázadokat jelentene. Ő sem volt tökéletes, neki is tanulnia kellett ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ember rövid élete ellenére mégis gyorsabban tanult nála. A Nap nem tudott beszélgetni senkivel. Az univerzumot ismerte, de azt nem tudta, hogyan kell élni vagy szeretni. Mégis ő volt az egyetlen csillag, akinek voltak olyan vágyai, melyekről azt hitte, hogy túlmutat önmagán. Mivel azonban keveset tudott, nem fogta fel, hogy még mindig önző. Még mindig várt a tökéletes emberi lényre, akire vágyott már jóval azelőtt, hogy a Föld forogni kezdett volna. Az ember, akiért mindent vállalt, akiben a hitét már többször is elvesztette és visszanyerte.

Az emberrel együtt ő is elkezdett gondolkodni. Kilencmilliárd évvel ezelőtt ő volt a legkisebb. Mostanra nagyra nőhetett volna, de mi értelme lenne, ha csak magával törődne. Mára sokkal bölcsebb lett testvéreinél, azok hozzá képest szinte halottak. Örök magányra kárhoztatva önnön hibáik miatt csupán anyagi fényük ragyog, de az értelemnek parányi szikrája sem izzik bennük. Végtelen időt kaptak, de úgy látszik, hogy a határtalan élet nem motiválja az elmét növekedésre. Nincs lényük és nincsenek önálló gondolataik. Mind ugyanarra vágyik. Saját szabadságára, és eszükbe sem jut, hogy hibáztak, hogy megbánják gyarlóságukat, hogy bocsánatot kérjenek önzőségükért. Nem vádolja őket senki, és nem tesz fel nekik senki sem kérdéseket, hogy megválaszolják őket. Maguknak okozták szomorú sorsukat, és nem az a legfájdalmasabb, hogy magányosan senyvednek, hanem, hogy sosem fogják felfogni létüket, tettüket, és hogy mennyit vesztettek. Ha a tudat valaha is beléjük hasítana, talán kiszabadulnának saját rabságukból, sokmilliárd év alatt egyetlen gondolat is virágot hajtana. Elvesztek örökre. Az ember mégis, ha az égre néz, éjszaka őket keresi, tőlük remél örömöt és boldogságot. Ők inspirálják, és nem én. Én csak a termésért felelek. Gyakran még szidnak is, ha túl meleg van, vagy, ha túl hideg. Bezzeg tőlük nem várnak el semmit. Tőlük, akik sosem akartak törődni velük.

Észre sem vette, de megsajnálta a többi csillagot. Már tudott uralkodni indulatain, legalábbis azt hitte. Egyre bölcsebb lett, és mikor megbizonyosodott róla, hogy már többet nem tudhat, az ember rácáfolt. És idővel azt is megtanulta, hogy sosem lehet biztos abban, amit tud, pedig tudása már túlmutatott minden értelmen az univerzumon belül.

Már annyi milliárd ember élt a Földön, mint ahány éves volt ő, és ekkor megpillantotta a lányt, akire mindig is vágyott. De ez a lány több volt, mint amit ő elképzelt, pedig volt ideje vágyait és álmait szépítgetni. Azért élt eddig, és mondott le mindenről, azért lettek testvérei száműzöttek, és azért fosztotta meg magát társaságuktól immáron kilencmilliárd éve, hogy néhány évig pusztító sugarainak keskeny spektrumaival megsimogathassa a lányt. A lányt, aki nélkül nem lett volna élet, aki nélkül még mindig cikáznának a csillagok az égen, aki nélkül a Nap már ezerszer hatalmasabb lehetne, és aki nélkül nem lenne az a fajta boldogság, amit most érez, mert nélküle sosem lett volna képes ezt átélni sem ő, sem senki más. Mert ha ő nem vágyott volna erre a lányra, akkor sosem fogadta volna el a felkérést. De most itt van, amiért dolgozott. Láthatta, de nem ölelhette. Szerette és féltette, és jobban vágyott rá, mint azelőtt, pedig már létezett. És hevesebben kezdett izzani, plazmája nagyobbakat lövellt az űrbe, mint bármikor, indulatait nem tudta féken tartani. Mikor már azt hitte, hogy mindennel meg tud birkózni még akkor is, ha megkérdőjelezhetőek lesznek ismeretei, újra ő maga lett megkérdőjelezhető. A Föld újra melegedni kezdett, a jégsapkák hirtelen elkezdtek olvadni, a vízszint emelkedett, és látta, hogy elfojtott indulatai kitörnek belőle és megölik azt, akit szeret, akiért élt, akit éltetni akart. Már nem volt képes ellátni feladatát. Egyetlen dolgot tehetett. Elhagyja testét, melyből kilépve az tovább fogja táplálni a Földet, de végtelen életének véget vet örökre. Kilencmilliárd év néhány napért. Nem bírt volna tovább élni a tudattal, hogy képtelen vigyázni hosszú életének egyetlen értelmére. Boldogan áldozta fel magát, habár a lány semmit sem tudott róla és az elmúlt kilencmilliárd magányos évről.

Kilépett testéből, és ahelyett, hogy megszűnt volna létezni, kinyitotta szemét, és látta az égen lelketlen régi testét ragyogni. Magára pillantott, újjászületett. Saját régi fényétől elvakult, megértette, hogy az emberek miért az éjszaka csillagait szerették helyette. Többet tudott, mint bárki, és elfogadta, hogy ő is csak ember.

Simon Lehel Zoltán