Gábos Dezső - Gomb

A béka csók helyett gyors kalandra vágyott.

Gomb

Megfigyeltem, hogy mindenki legalább három személyes tárgyat tart magánál. Ha véletlenül nincs nála valamelyik, nem érzi teljesnek magát. Az én személyes tárgyaim közé tartozik egy karóra, melyet miután megállt, még egy hónapig hordtam, amíg akadt egy szabad órám és elemet cseréltettem. A másik egy darab papír, egy régmúlt szerelem illatát őrzi. Azt írja rajta „A te halacskád". Másnak talán nem jelentene ez semmit, üres szavak egy kopott cetlin, de nekem a mindenem. Rengeteg emléket ébreszt, akárhányszor rátekintek. Az ő illatát képzelem mellé, annak ellenére, hogy már az írás is majdnem elkopott. Eszembe jut egy vita, és ahogyan megállítottunk egy öreg házaspárt, bíráskodni. Eszembe jut, hogy nem minden halacska tud úszni. Eszembe jutnak a régmúlt szenvedései, melyek új fényben kellemes emlékként tűnhetnek fel. A harmadik tárgy lehetne egy kulcstartó, hisz az is mindig nálam van, vagy a pénztárcában hányódó száz kacat egyike. De nem. A harmadik egy leszakadt gomb. És a Jóisten sem tudja, hogy miért hordom még mindig magammal, de ez az én harmadik totemem. A földön találtam. Zsebre vágtam. Egyszerű fekete kis gomb, nincs rajta semmi szembetűnő. Egy darabig azért hordtam, mert azt gondoltam, hasznát veszem majd valahol. Majd hozzám nőtt szép lassan, és annyira megszoktam, hogy egyre gyakrabban ellenőrzöm, hogy még megvan-e, s ha véletlenül egy pillanatra elveszettnek vélem, a szívem abban a momentumban elfelejt dobbanni. Éppen ezért volt különös a tegnap délután. Hazafelé menet beleakadtam egy aranyos idegenbe. Amint próbáltam kikászálódni a helyzetből, egy kis reccsenés után az egyik gombja tovarepült, majd pár pattogás után a kanális felé vette útját, és egy tócsa örvényét meglovagolva végleg elköszönt. Mindketten ott álltunk a kanális előtt és még pár másodpercet bámultunk, majd nevetni kezdtünk. Csak pár perc után tudtunk leállni. Rám nézett, és azt mondta halál komoly arccal: tartozol egy gombbal. Nevettünk. „Várj, hiszen van egy gomb nálam". Elővettem a kis gombot. Meg mertem volna esküdni, hogy fekete. Nem volt fekete. A gomb tökéletesen talált. 

Ed McBeary - Ez így tökéletes…

"A Nap lenyugvó sugarai impresszionista képpé festették a tájat. A láthatár peremén egy erdő körvonalai sejlettek fel, élőn, enyhén hullámozva az esti szellő simogatásában. A béke szigete… talán. Nem messze a tenger morajlott mélyen, ezer éves titkokat osztva meg a figyelőnek, a gyönyörködőnek. A hátát borzongató szellő szárnyán sirályok kiáltották világgá az élet dicséretét. Minden oly kihaltnak tűnt és mégis oly elevennek.

Érdekes. Az élet jól megvan ember nélkül is…

Haladt. Lassan, de kitartóan, mindig csak előre, maga sem tudta merre. Kopott csizmáit finom por festette szürkére, kopott lelkét sötét gondolatok árnyékolták. Szemében halódó fény, halvány csillogása fájó emlékek miatt elapadt könnyekről tanúskodott. Arcán régi, őszinte mosolyok alig-derengése, ívelt ajkai még megőriztek valamit lágyságukból, csókra teremtettségükből. Izzadt homlokán sötét árnyékok futottak végig az időmarta ráncokban. Az Országút pedig lassan kikopott lábai alól. Vagy ő kopott el Az Országút fölött…

Nem az élet szól rólunk. Mi szólunk az életről…

Aztán valami megváltozott. A lebukó Nap utolsó sugarai finom csókot leheltek arcára, féltőn, óvón, gondoskodón, szeretettel, ahogyan csak egy tiszta lelkű asszony képes. A szellő lágyan simogatta, dédelgette, simítgatta a homlokán futó árkokat. A tenger valami nagy titkot próbált megosztani lomhán, mély, altató hangon. Az egyre közeledő erdő illata rég elfelejtett érzéseket próbált ébresztgetni, madarai esti énekükben a mát köszöntötték és a holnapot éltették. Megtorpant. Mintha most ébredt volna százados, nyugtalan álmokból. Kihúzta magát, csillogó, ámuló szemmel nézett körül, talán először csodálkozva rá a világra. Lassan kisimultak ráncai, szinte eltűntek, az árnyékot furcsa ragyogás zavarta messzire. Ajkai megrándultak és mosolyra húzódtak. Csodás fájdalom hasította ketté egész lényét beburkoló sötét bábját…

Élek. És itthon vagyok. Itt élek és az élet értem van. És…

És boldog volt. Igazán. Végre. Egyszer.

Ez így tökéletes…"

(Ed McBeary)

Gábos Dezső - Az én váram

Gábos Dezső, az idén Kolozsváron megszervezett Erdélyi Slam Poetry bajnokság döntőse mutatkozik be rövid prózájával. A fiatal Marosvásárhelyi író rendelkezik egy olyan észlelhető képzelőerővel, mely nem a reális világot próbálja imitálni, hanem ép ellenkezőleg... meg akar futamodni tőle, és egy brutális, csattanó befejezéssel ébreszti fel a főszereplőt a valóság kegyetlen világába, mely általában az olvasó profán pofára esését váltja ki. Fogadjátok szeretettel a következő egyperces novellát.

                                                                                                                                      Gotha R.M.

                                           Gábos Dezső
                                           Az én váram

Pár ismerőssel megbeszéltük, amint elsétálunk egyesével egy idegen mellett, a szemébe nézünk és azt mondjuk neki: “ébredj fel, ez csak egy álom”.

Mire rám került a sor, az idegen elrepült.

"Zúgnak a hegyek. A vén csontok magukba szívják a hideget, a vacogás állandósul, már semmi nem melegít igazán. Fiatalkoromban vizet hordtam az erődítménybe, az ott élők jóvoltából éltem egyik napról a másikra. Akkor még a bástyák körül vidám volt az élet, mára én maradtam az utolsó túlélő, rámhárult a könyvtár védelme. Az ürességtől rémísztő tompasággal visszhangzanak a falak, a repedéseken besövítő szél mindenhova beül. Éjszakánként egy kis sarokban húzom meg magam, a toronyban. Megvan a saját tűzhelyem, de nélküle is könyveim melegítenének. Mindet elolvastam fiatalkoromban, majd vártam a napot mikor hasznomra válnak. A tűzifa fogytán, ezért arra vetemedtem, hogy a könyveket szép lassan tűzre dobjam. Azzal vigasztalom magam, hogy ez mégsem lehet megvetendőbb annál, mikor valaki otthon a könyvespolcain óriási számban felhalmozza a könyveit, de senki nem olvassa őket. Mekkora pazarlás. A könyveket olvasni kell, talán egészen addig, míg az utolsó olvasó kezében cafatokra szakad, vagy már az utolsó betű is lekopott a lapokról. Óriási fájdalom ekkora terhet viselni, napról napra jobban nyomaszt. Bár nem maradt egyetlen ember sem, aki elolvasná őket, minden egyes tűzbe dobott könyv úgy hasít belém, mintha magamból dobnék egy darabot a kihűlő félben levő parázsra.

Éjszakánként démonok járják a folyosókat. Olyankor nem merem elhagyni a szobát, csak hallgatom a tűz ropogását, ami még melegebbnek tűnik, mikor odakinn vicsorog a szél. Az ablakomon varjak gyülekeznek. Talán a fény, vagy a meleg vonzza őket ide, vagy valami egészen más. Nem maradt semmi harapnivaló, csupán a csapdáimba esett patkányok. Legalább van elég belőlük. Átrágják magukat a falakon és a könyveken. Miért vagyok ilyen öreg, és tehetetlen? Úgy ragaszkodom ehhez az élethez, mintha még rejtene valamit számomra, vagy valami hivatásom lenne, amiért még érdemes élnem. Egy ideje a látásom is megromlott. Nem tudom pontosan mióta, csupán a szobámba behatoló fény melege segít a napszak megállapításában. Úgy döntöttem, holnap végre kimegyek a folyosóra.” Ez volt az utolsó bejegyzés egy hajléktalan naplójában. Az utolsó pár szó majdnem olvashatatlan. Reggel 9:12-kor találtak rá megfagyva a New York közepén található Central parkban, egy rongyokból összetákolt sátorban, amit "az erődítmény" néven ismertek a hajléktalanok. Úgy becsülik, 87 évesen hunyt el. A sátorban talált könyvek értéke felbecsülhetetlen.

Manole mester - Bökös Borbála

Megjegyzés: a Manole mestert a Mondaton olvashatjátok első ízben. Máshol még nem jelent meg. Jó szórakozást kíván a Szerző és a Mondat szerkesztősége!

 

Bökös Borbála

Manole mester

Ami nappal nőtt,

Éjszaka ledőlt.

És másnap is,

A harmadnap is,

A negyednap is

Csak hiába jött:

Mert mi nappal nőtt,

Éjszaka ledőlt.

(„Manole Mester.” Román népballada)

Amikor Negru Professzor úgy döntött, engem választ a kilencek élére Mesternek, kimondhatatlan öröm töltött el. Igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjék semmi érzelem, mert a Kapitóliumba, az Akadémiára csakis a leghiggadtabbak nyerhettek bebocsátást.

Útra keltünk, és a kék nyílként süvítő vonat ablakából még egy utolsó pillantást vethettem a szülővárosomra, erre a koszos kis Zsil völgyi bányásztelepülésre, ahol szürke, félig leomlott blokktömbök előtt mezítlábas kölykök szaladgáltak, és a dudvával benőtt, szemetes kráterekben patkányra vadásztak. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy hányan szeretnének a helyemben lenni. Mert épeszű embernek nincs maradása a rozsdaette, megfeketedett gyárromok és a szellemjárta, lakatlan házak között.  Mióta az eszemet tudom, úgy emlékszem, mindenki gyűlölettel emlegette előttem a hegyeket. Egyrészt, mert bezárták a völgybe a szmogot és a szerteszét szállongó szénport, másrészt pedig az otthonunkon túl már csak a Kárpátok következtek, és egy szűk hágó jelentette a kitörés egyetlen útját. Azt azonban a Fölemelkedettek csapatai nagyon szigorúan őrizték. Nekünk, Földhözragadtaknak nem volt szabad elhagyni a völgyet, csak különleges engedéllyel, például ha nehéz, a vájárokénál is veszélyesebb munkát végezni mentünk a fővárosba. Nézegettem az új, vörös útlevelemet, és alig akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

Az idős, sánta Professzor azért döntött mellettem, mert állítólag a fiatalkori önmagára emlékeztettem, aki ugyanilyen makacs és nagyravágyó volt. Vágott az eszem, mint a beretva, és minden évben én nyertem el a legjobbnak járó díjat a Fiatal Építészek versenyén. Mindez azonban nem sokat jelentett, mert bármennyit is tanultam, némely szakmai kérdésre egyszerűen nem találtam megoldást. Ezért különös izgalommal vártam az utolsó, legfontosabb fővárosi tanulóévet, amelynek a végén elnyerhetem a Legfőbb Építőmesternek járó rangot. De nemcsak ez vonzott a Kapitóliumba. A Professzor elmesélte, hogy minden eddiginél magasabb tornyot építenek a városközpontban, amelyről terveket és képeket mutatott. Megmagyarázhatatlan vágy fogott el, hogy lássam az épületet és magam is hozzájáruljak a felállításához.

Valóban előnyös helyzetbe kerültem, hiszen az évzáró vizsgák után olyan jó eredményt értem el, hogy magam mögé utasítottam mind a kilenc jelöltet, akiket a különböző vidéki iskolák küldtek. Így megtarthattam a nevemet, míg a többieket csak a sorszámukon szólították. Büszke voltam arra, hogy engem ezentúl mindenki csak Manole Mester néven illethet. Négyessel egyébként jó barátságot kötöttem, annak ellenére, hogy ugyanolyan szánalmat éreztem iránta, mint a többiek iránt.

Anna, a kedvesem csodaszép dojnákat[1] dúdolt a fülembe az indulás előtti éjszakán. Aztán megkérdezte:

– Miért érdekel annyira az a torony?

– Nem tudom. Azt hiszem, még sosem láttam ahhoz fogható tökéletes mesterművet. Bárcsak itthon is tudnánk ilyet építeni!

– Vigyázz, a Kapitólium megváltoztat! El fogsz felejteni bennünket! – óvott Anna.

Megnyugtattam, hogy józanabb vagyok annál, és különben is, nem fordulhatok vissza éppen most, amikor oly közel kerültem gyermekkori álmom megvalósításához! Hogyan is felejthetném el az enyéimet? Hogyan is lehetnék hűtlen az én sokat próbált szülőföldemhez? Egész életemben a Földhözragadtakhoz tartoztam, a családom, a barátaim sohasem ismertek jobbat a szénbányászok völgyénél. Természetesen én is vágytam a jobb életre, ám az meg sem fordult a fejemben, hogy örökre elhagyjam ezt a helyet. Hallottam a mendemondákat, miszerint sokan a szegények közül, akik a Kapitóliumba mentek szerencsét próbálni soha többé nem adtak magukról hírt. Asszonyok mentek férjeik után, fiatal lányok indultak apjuk keresésére, és viszonylag gyorsan kaptak útlevelet. De ők sem térek vissza soha többé. Ki tudja, talán a gazdagok szajhái lettek. Lehet, hogy a nagyvárosban szerencsét próbáló férfiakat elcsábította a fényűzés, de én eltökéltem, hogy nem fogok beleesni ebbe a hibába. Tanulni megyek oda, nem pedig szórakozni. Ha megszereztem a hiányzó tudást, hazatérek, és felépítem az emeletes házakat, amelyeket oly régóta terveztem.

Vegyes érzésekkel hagytam el az enyéimet. A búcsú Annától könnyeket csalt az arcomra, ám keblemet már az ismeretlen élmények iránti izgatottság feszítette. Vajon a fővárosban is ugyanolyan lesz az ég? Otthon hosszú éjszakákat töltöttem a szabadban a csillagos égről álmodozva. A magasba vágytam. Néha azt képzeltem, csak kinyújtom a kezem, és elérem a hívogatóan fénylő égitesteket. Olyankor mindig magányosság lett rajtam úrrá. Az ilyen rossz hangulataimról soha nem beszéltem senkinek, még Annának sem.

Hamarosan túljutottunk az ellenőrző pontokon, majd átrobogtunk a hegyek gyomrába vájt alagutakon. Félnapi suhanás után megtorpantunk, ugyanis jókora kőomlás torlaszolta el a síneket. Kiszálltunk bámészkodni. Meggyújtottam egy Bucegi cigarettát, és ingerülten a sínekre pöcköltem a hamut. Négyes megszólalt mellettem:

– A fenébe is! Nem fogunk odaérni időben, és lemaradunk az első előadásról!

Nem válaszoltam neki. A kilencek hangosan imádkozni kezdtek, aztán mindenféle rontásűző verseket mormogtak. Megvető pillantást vetettem rájuk, hiszen nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek csak amolyan egyszerű kötésoldó igék, amelyeket bizonyára valamelyik együgyű pópától tanultak. Varázshatalmuk gyerekcipőben járt még. Egyedül én értettem az igazi szél- és víz mágiához, és most hirtelen nagy kísértést éreztem, hogy használjam a tudományomat, és félresöpörjem az utunkba került akadályt. Iszonyatos erőfeszítés árán fogtam vissza magam, mert emlékeztem az Annának tett ígéretemre, miszerint soha nem fedem föl a titkomat. A mágusokat senki nem kedveli, és az emberek, még ha eleinte hálásak is a segítő szándékért, később megrémülnek, vagy ami még rosszabb, irigyek lesznek, és a vesztünkre törnek. Egy ilyen feladat egyébként is jó időre felemésztette volna minden erőmet. Korábban már használtam a szél erejét, hogy a segítségével új szénlelőhelyet találjak.

Egy három hónappal ezelőtti hajnalon, amikor senki sem látta, kimentem a tárnákhoz. Megidéztem a szelet, ami elhordta a földet, és megmutatkozott a mélyben rejtőzködő fekete gyémánt. Így a családomnak újra lett munkája. Én azonban nagyon elfáradtam a varázslat során. Sápadttá vált a bőröm, hatalmas karikák éktelenkedtek a szemem alatt, és egyfolytában szédültem. Hetekig lábadoztam, mire összeszedtem magam annyira, hogy újra emberek közé mentem. Ezek után még egy patak eltérítésével sem mertem megpróbálkozni, hanem nagyobb feladatokra tartogattam a képességeimet.

Nem mutathattam meg az erőmet. Még nem.

Inkább felgyűrtem az ingujjamat, és a masiniszták legnagyobb csodálkozására nekiláttam elhordani a köveket. A fiatal mérnök úr leereszkedett hozzájuk, és ez mindennél jobban tetszett nekik. A kilencek azonnal követték a példámat, és kevesebb, mint egy óra alatt letakarítottuk a síneket. Gyorsan kialakult népszerűségemet csak fokozta, hogy mindenkivel kedvesen elbeszélgettem, és készségesen meghallgattam, ha bármilyen gond nyomta a vállukat. Társaim csakhamar rajongtak értem. A nap eseményeit végiggondolva éjszaka, a hálókocsiban megmagyarázhatatlan érzések törtek rám. Ez a különös éhség, amely gyermekkorom óta kínozott, az utóbbi években egyre csak erősödött. Ott bujkált bennem valami iszonyatos erő, és rendkívül bosszantott, hogy nem értettem a lényegét. Szándékosan elfojtottam magamban, talán kicsit féltem is tőle.

Eddig azt hittem, a hegyek természetes határvonalat képeznek a régiók között, de elképedtem, amikor a nyílt terepre érve megpillantottam a Kapitóliumot körülzáró gigantikus falakat. Természetesen el sem tudtam képzelni, hogy mi rejtőzhet a szürke beton mögött, és a szám is tátva maradt, amikor a szemem elé lélegzetelállító épületek tárultak.

A város égbenyúló, karcsú lakótornyai vasbeton vázzal, üvegborítással készültek, tetejükön gyümölcsös- és virágos kerteket alakítottak ki. A tömbök legfelső emeleteit színes kristályhidak kötötték össze, amelyek megszűrték a napsugarakat, és sejtelmes fénybe borították a földet. A kikövezett utcák csillag alakban futottak egy központi tér felé, ahol elegáns üzletek, színházak és éttermek várták a látogatókat. A bazárok összetéveszthetetlen zsivaja, a kávézókból áradó illatok és a szökőkutak csobogása olyan benyomást tettek rám, mintha az Ígéret Földjére érkeztem volna. A legjobban a metszően tiszta levegőt élveztem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy itt az autók csöndesen suhannak, és nem eregetnek bűzös füstfelleget.

 Nem csoda, hogy betonkerítéssel védik a gazdagságukat. Hogyan képesek ilyen magas épületeket emelni? – morfondíroztam. Ez a tudás érdekelt a leginkább, hiszen odahaza sohasem bírtam egy valamirevaló emeletes házat megépíteni, ugyanis minduntalan leomlott. Rajtam kívül mások is próbálkoztak, de ugyanígy jártak. Valamit nem vettünk figyelembe, vagy csak az ismereteink voltak még hiányosak? Reméltem, hogy az Akadémia könyvtárát használva és a nagy tudósok előadásait hallgatva, kiderítem a titkot.

A lakosztályaink pompáját csak a tanulócsarnokok szépsége múlta fölül. Kényelmes és világos termekben dolgozhattunk, a szünetekben frissítőkkel kínáltak bennünket. Negru Professzor azonnal bevezetett a leghíresebb mérnökök társaságába, és az órák végeztével sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk a legkülönfélébb anyagok természetéről, valamint a vasbeton, acél- és fa tartószerkezetek összeszereléséről. Mindent elolvastam a mély- és magasépítési módszerektől, ám a célomhoz mégsem jutottam közelebb. Úgy éreztem, ezek az ismeretek éppenséggel ugyanazok, mint amelyekkel eddig is rendelkeztem. Azon gondolkodtam, merjem-e megosztani a többiekkel kétségeimet. Végül úgy döntöttem, nem szólok, annál is inkább, mert volt ott rajtam kívül egy másik fiatal Mester is, aki szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy a Professzor kegyeibe férkőzzön. Kelemen, akiről eleinte azt hittem, barátommá lehet, egyfolytában megszégyenített. A reggeli órákra ő érkezett a legkorábban, a kérdésekre ő válaszolt a leggyorsabban, és álszerény mosollyal fogadta a dicséreteket, amelyekre én is vágytam. Meglehetősen bosszantó egyénnek tartottam, és elhatároztam, hogy mindenképpen versenyezni fogok vele, és bebizonyítom, én vagyok a jobb! Az alkalomra nem kellett sokáig várnom.

Végre ellátogathattunk a Kapitólium központjába, és szemügyre vehettük a kilencvenkilenc szintesre tervezett Istenlába tornyot, amelyben a leghatalmasabbak vásároltak luxuslakásokat. Ó, milyen régóta vártam ezt a pillanatot! Sokkal lenyűgözőbb volt az összhatás, mint amilyenre a terveket nézegetve számítottam. Az épület bejáratánál szimmetrikus oszloppár díszelgett, és az első tíz emelet fölött kiugró tető üvegtáblái álló úszó mennyezet hatását keltették. A csodálatos szerkezettel csak egyetlen gond adódott: amennyit haladtak vele délután, másnapra leomlott.

A nyugati fal aránytalanul hatalmasnak tűnt az épület többi részéhez képest, és szemmel láthatóan befejezetlen maradt. Mintha egy majdani, jóval erősebb struktúra belső falának szánták volna. Gyanú támadt bennem, hogy talán köze lehet a soron következő emeletek folytonos összeomlásához. Ezt a meglátásomat el is mondtam a Professzornak, aki felvonta a szemöldökét, és hidegen elmosolyodott.

– Gratulálok, Manole, nagyon jó a szemed! Csakhogy ugyanezt Kelemen is észrevette. – Összedörzsölte a tenyerét, és rám kacsintott: – Mérkőzzetek meg! Amelykőtöknek sikerül felépíteni a tornyot, annak azonnal megadom a Legfőbb Építőmester címet, és élete végéig a Felemelkedettek szolgálatában maradhat!

A kilencek és én hatalmas lelkesedéssel vetettük bele magunkat a munkába. Hosszan kalkuláltuk a torony tengelyének irányát, aztán megvizsgáltuk a beton nyomószilárdságát, majd szemrevételeztük a betonacél szerelését. Nem találtunk semmiféle eltérést a megszokottól, mégis, amikor tizenkét órányi munkát követően másnap visszatértünk, a falakat romokban találtuk. Egy teljes heti megfeszített munka után sem sikerült tartósan fennmaradó rendszert létrehoznunk. Arra gyanakodtam, hogy valaki szándékosan be akar feketíteni, ezért éjszakára őröket állíttattam. A strázsák közül az egyik a lezúduló törmelékek alatt veszett, a másik pedig halálra rémült, és váltig állította, hogy senki emberfia nem járt arra, a falak egyszer csak maguktól omlani kezdtek.

Eltelt a próbahét, és rettentő nehezen viseltem a kudarcot, főleg, amikor Kelemen kárörvendő arcára néztem.

– Azt hiszed, neked majd jobban sikerül? – fortyantam fel, de ő csak nevetett rajtam.

– Hét nap alatt hét emeletet húzok! – felelte pimaszul.

A Professzor vádló tekintete előtt lesütöttem a szemem, társaim szemrehányásai elől pedig a lakosztályomba menekültem.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, és egyszerre minden gyűlöletesnek és fenyegetőnek tűnt ebben a városban. Ismét rám tört a mardosó éhség, és bármennyit is ettem, nem akart elmúlni. Micsoda egy fickó ez a Kelemen! Van benne valami egészen furcsa, magam sem értem, hogy mi, de arra kényszerít, hogy odafigyeljek rá. Veszélyes? Túlzottan okos? Hasonlítottunk egymásra, ezt biztosan éreztem, mert a saját álmaimat láttam visszatükröződni a tekintetében. Irigyeltem a magabiztosságért, és úgy gondoltam, talán nekem is hasonlóan kellene viselkednem. De szabad-e utánoznom másvalakit? A legjobban azt sajnáltam, hogy a Professzor csalódott bennem.

Áhított céljaim egyre messzebb távolodtak tőlem.

Ezen az éjjelen különös álmok kísértettek. Színes füstökkel teli gömbök rajzolódtak ki előttem, amelyek égitestekké alakultak. A világűrben száguldottam. Szemem előtt egyszer csak kitágult a horizont, a csillagokat megannyi apró, pislákoló gyertyalángnak láttam. Tűzben emésztődő bolygók mellett haladtam el, és csakhamar gigászi lények csatájába keveredtem. Szellemtestük aranyszínű fátyolként lebegett a mindenségben, lángoló fénynyalábokat zúdítottak egymásra. Csatakiáltásuk megremegtette a közeli galaxisokat, planéták robbantak miriádnyi részecskére. A legyőzöttek fájdalmas sikoltásától megfájdult a fejem. El akartam menni e szörnyűséges helyről, de csak kétségbeesetten vergődtem, mint aki csapdába esett. Aztán egyik pillanatról a másikra mindent elborított a csönd. Tudtam, rettenetes büntetés érte a veszteseket, talán mindannyian elpusztultak.

A reggeli napfény beragyogott otthonom üvegfalán. Verítékben úszva ébredtem. Miután kissé magamhoz tértem, a szokásos, gyerekes izgatottság vett rajtam erőt. A szobámból ugyanis remek kilátás nyílt a Kapitólium déli kapujára, ahol minden hajnalban százával engedték át a bevándorlókat. A kerítésen elterülő kis völgyben mindig nagy volt a tolongás.

Soha nem felejtettem el, honnét jöttem. Már érkezésem első napján távcsövet vettem, és azzal fürkésztem a törvényesen belépőket, de sosem láttam közöttük ismerős arcokat. Mégis, jóleső otthonosság érzésével töltött el, ha az újonnan jöttek régimódi ruháit, izgatott mozdulatait és tettvágytól kipirult arcát néztem. Egykoron én is ilyen lehettem, és most már magam sem tudtam eldönteni, hogy maradni szeretnék, vagy hazatérni.

Az idő majd megoldja.

Aznap Kelemen és a társai hozzáfogtak a nyugati fal építéséhez, és estére elkészült az első emelet, amely különös módon nem dőlt össze.

Gyűlöltem a vetélytársamat és a Professzort is, mert biztosra vettem, hogy kijátszottak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az öreg elárulta Kelemennek a titkot. De miért kivételezik éppen vele? Négyes elárulta:

– Nemrég hallottam, hogy Kelemen nagyon gazdag családból származik. Az ükapja az első Felemelkedettek közé tartozott!

Lüktetett a halántékom, és vadul vert a szívem. Összeszorítottam a fogam, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Ketrecbe zárt vadállatként járkáltam a szobámban. A dühtől megmozdult bennem az erő, és mire észbe kaptam, a teraszomon elterülő medence vize óriási hullámot vetve a magasba tört, majd a helyére csobbant. A kiloccsanó víz szerencsére nem bizonyult túl soknak, mert az alsó szomszédom nem szólt, hogy beázott volna.

Megijedtem. Az erőm még soha nem ütközött ki ilyen spontán. Hogyan tudnám kordában tartani? Bárcsak itt lenne Anna, az ő gyöngéd dalai mindig megnyugtattak! A legdöbbenetesebbnek azt tartottam, hogy ezúttal egyáltalán nem fáradtam el, sőt, életerőtől és tettvágytól duzzadtam. Elhatároztam, minden nap gyakorolni fogok a mágiával. Ez új és izgalmas kalandnak ígérkezett, de most fontosabb dolgokat kellett megoldanom.

Tervet kovácsoltam, amelybe bevontam a barátomat. Kiosontunk a szállásunkról Négyessel az éj leple alatt, és az Istenlába felé vettük az irányt.

Még soha nem jártam a városban ilyen kései órán, ugyanis a lakosztályainkat sötétedés után már nem hagyhattuk el, és most is csak az volt a szerencsénk, hogy a portás nem bizonyult elég ébernek.

Megdöbbentem, hogy ugyanazok a helyek mennyire mások lettek. A nappal elegáns csillogásban tündöklő utcákat szemét borította, és rozsdás villamosok zakatoltak a külső kerületek felé. Megfáradt, félig részeg munkások támolyogtak a vizeletszagú sikátorokban, hangoskodó sihederek ocsmány krétarajzokkal borították be a házfalakat. Nemsokára rendfenntartók kergették szét őket, majd takarítócsapatok érkeztek, és hozzáláttak az éjszakai szenny eltűntetéséhez.

Az északi oldal egyik boltíves kapuja alatt surrantunk be a toronyba, de azonnal egy ellenőrző járatba ütköztünk. Négyes megrémült, én azonban elővettem az építész tanulói igazolványomat, és határozott hangon követeltem, hogy engedjenek utunkra, ugyanis fontos dolgunk van itt a Professzor megbízásából.

A rangidős strázsa bólintott, és félreállt.

– Siessenek, nehogy lekéssék a gyűlést! – kiáltotta utánunk.

Átvágtunk a téglakupacok és betonkeverők között, és a nyugati épületszárnyhoz érve láttuk, hogy fény szüremlik ki az emeleti ablakokon. Fém- és cement szagú volt a levegő. Az olyan pillanatokban, amikor feszülten figyelek, egészen lényegtelen dolgok is megragadnak bennem. Mihelyt a kőboltozatú helyiség előterébe létpünk bőrömön éreztem a veszélyt, tisztán hallottam sarkunk koppanását a vaslépcsőkőn, pedig próbáltunk a lehető leghalkabban mozogni. Mégis, ami leginkább az agyamba vésődött, az Négyes bizonytalan járása volt, a nyurga alakjából áradó rettegés. Felértünk a lépcsők tetejére, ahonnan keskeny híd vezetett a következő terembe. Áthaladtunk rajta, majd egy pislákoló villanykörtével megvilágított folyosó következett. Végül egy széles lépcső előtt találtuk magunkat. Odafentről furcsa hangok, ijesztő nyöszörgések hallatszottak. Négyes remegett az idegességtől.

– Forduljunk vissza! – súgta könyörögve, ám én tántoríthatatlan maradtam.  

A lépcső tetején dupla vasajtót találtunk, amely most résnyire nyitva állt. Óvatosan szélesebbre tártam, és társamat magam után vonva belestem. Hosszú percekig nem fogtam föl a látvány értelmét, az elém táruló kép teljesen mellbevágott. A félkész emelet tetőszerkezetének vasbordái, mint vitorlaívek meredtek az ég felé, az általuk közrefogott zöld üvegbetéteken ezernyi gyertya fénye verődött vissza. Középen állt Negru Professzor, törékeny alkata ellenére magabiztos tartással, és Kelemennek magyarázott valamit, aki sötét, tudásra szomjas tekintettel meredt rá. Mellettük tucatnyi fiatal építész ácsorgott, némelyiküket ismertem az Akadémiáról, és mindannyian egy összekötözött alak fölé hajoltak. Fiatal, rongyos ruhájú lány volt, valószínűleg egy a sok bevándorló közül. A megbéklyózott teremtés kétségbeesetten sírt, és a tekintetében halálfélelem tükröződött.

A Professzort néztem, aki előre bicegett. Megsárgult papírlapot tartott a kezében és azt olvasta, egészen a lány fölé görnyedve fennhangon, Kelemen pedig buzgón utána mondta a sorokat. Az öreg ezután fölemelte a kezét, és mindenféle különös jeleket rajzolt a lány homlokára. Majd intett a többieknek, akik megragadták az egyre jobban sivalkodó, ám mozogni alig bíró áldozatot, és egy dupla sorú téglával rakott üregbe állították. A várakozó segédek elkezdték a lyukat feltölteni betonnal, mialatt Kelemen egy hatalmas késsel össze-vissza szurkálta a balsorsú lányt. A szürke habarcsot vörös foltokkal és csíkokkal festette meg a vér.

– Fogadd el ezt az ártatlant, tedd erőssé a követ e gyönge test által! – hallatszott Kelemen hangja.  

Hallottam, ahogy Négyes mellettem levegő után kapkod. Ránéztem, és láttam, hogy az arca hamuszürkévé vált. Megragadtam a karját, és mondani akartam neki valamit, de nem jött ki hang a torkomon. Azt hiszem ez volt a legfurcsább dolog, ami valaha is történt velem. Egészen megbénultam, és nem tudtam kitalálni, mi legyen a következő lépés. Körülöttünk lüktetett egy titokzatos és megfoghatatlan mágia. Ezt tisztán érzékeltem, annyira erősen, hogy minden magabiztosság elszivárgott belőlem. Életemben először éreztem magam ilyen nyomorultul, amikor a beton elérte a lány száját, és leszaladt a nyelőcsövén. A szerencsétlen gurgulázó hörgései hamar elhaltak, aztán már csak a vakolókanalak csörgése hallatszott.

Miért nem segítettem, miért nem léptem közbe? A történések gyors egymásutánja annyira váratlanul ért, és a félelem olyan elemi erővel tört rám, hogy szoborrá merevedtem. A menekülés sem ötlött fel bennem, olybá tűnt nekem, hogy nincs kiút ebből a dermesztő varázslatból. Négyes figyelmeztető szavát furcsán távolinak hallottam, és a világot gomolygó ködfátyolon át láttam.

Amikor végre sikerült összeszednem magam, a Professzor és Kelemen arcát vizsgáltam, de egyikükén sem láttam megbánást vagy sajnálatot. Emelt fővel, közömbös tekintettel, karjukat a mellükön összefonva szemlélték az eseményeket.

Negru Professzor hirtelen megfordult, és egyenesen rám meredt. A következő pillanatban már rohantunk is lefelé a lépcsőn. A folyosó közepe táján megtorpantunk, mert az őrséggel találtuk szemközt magunkat. A kékzubbonyosok visszakísértek a terembe, és nekem az öreg elé kellett állnom, dühtől remegve, ökölbe szorított kézzel. Biztosra vettem, hogy ő is varázsló, és azon gondolkodtam, vajon megsejtette-e képességeimet. Szúrós szemébe néztem, amíg csak tudtam, aztán elfordítottam a fejem.

– Manole – kezdte szigorú hangon –, bár nem érdemeid jutalmaként, hanem csalás útján jutottál hozzá az építészek ősi titkához, mégis hajlandó vagyok eltekinteni a büntetéstől. Tehetséges vagy, és szeretném, ha te is továbbvinnéd a hagyományt.

Kelemen összeráncolta a homlokát, és megremegett a szája széle.

– Gyilkosok! – sziszegtem.

– Ez nem gyilkosság, Manole. – A hangja bizalmasan csengett.

– Hát akkor mi?

– Építőáldozat.

Elképedve bámultam a Professzor átszellemült arcára, aki tovább folytatta:

– Mi halandók nem vagyunk hasonlatosak az Istenhez, az általunk teremetett dolgok nem tökéletesek. Ám szüntelenül törekedhetünk a majdnem tökéletességre, de ezt is csak hosszú fájdalom és szenvedés árán tudjuk megteremteni. Minden újonnan létrehozott dolog, minden épület lelkeket követel. Igazi élet csakis egy ártatlan véréből és húsából jöhet létre. Ahhoz, hogy remekmű szülessen, transzcendens energiával kell feltölteni, ami csak emberáldozat révén lehetséges.

Értettem. Kiszáradt a szám, és szörnyen szédültem. Ekkor ébredtem rá, hogy mi történik a bevándorlókkal: mind ott voltak körülöttünk, a falakban.

Négyes hamarabb ocsúdott.

– Hány áldozat kell egy ekkora épülethez? – kérdezte reszkető hangon.

– Emeletenként egy.

– Honnan ered ez a tudás? – vettem át a szót.

– Az ősszellemektől. A legenda szerint az idők kezdetén nagy erejű lények érkeztek a csillagok közül. Halandók alakját öltötték magukra, és az emberekkel háltak. Az ilyen kapcsolatokból születtek a mágusok. Mivel az ősszellemek a fizikai test örömeit választották, magukra vonták a Legfelsőbb Úr haragját, aki letaszította őket az égből. Csakhogy nem nyugodtak bele ebbe a döntésébe, örökké hazavágytak. Hatalmas, égre nyúló tornyokat építettek, amelybe áldozatokat falaztak. Az életenergiával feltöltött tornyok aztán kapuként nyíltak a másik világra. Amikor elegendő energia összegyűlt a csúcsban, a kitaszítottak egyike hazatérhetett.

– Hol vannak most ezek az ősszellemek?

– Már nincsenek közöttünk. Mindez nagyon régen történt, és az ősi tudást csaknem teljesen elnyelte a barbár korok sötétsége. Csak mi, Legfőbb Építőmesterek maradtunk, akik megörököltük, és megőriztük a titkokat. Egyedül mi tudjuk, mi kell ahhoz, hogy egy épület megálljon. Az ismereteinket pedig átadjuk az arra érdemes jelöltnek.

A tudatom meg akart szabadulni a titoktól, ki akarta végleg törölni a Professzor arcát, de azokban a percekben csak keserű kétségbeesés markolta a szívemet. A szülővárosomra gondoltam, a hágón túli életemre, Anna ölelésére, és a lágy hangzású dalaira, amelyeket esténként énekelt. Majdnem sírni kezdtem, mint egy gyermek.

Az öreg ezután csak annyit mondott, szabadon távozhatunk, és hogy holnap keressem fel a lakosztályában, ha úgy döntök, a Legfőbb Építőmesterek közé szeretnék tartozni.

Úgy tértünk haza Négyessel, mint az alvajárók.  

Összehívtam a kilenceket a szobámba, és elmeséltem nekik, mit láttunk. Leírhatatlan iszony és döbbenet ült ki az arcukra. Néhányan összegörnyedtek, és tanácstalanul pislogtak. Sokáig zavart csöndben ültünk, és hallgattuk, ahogy a cigarettánk végéről a hamu lepereg.

Hetes szólalt meg először.

– Meg kell tanulnod a rítust, Manole, hiszen ezért jöttünk ide!

A többiek szinte egyszerre föllélegeztek, és helyeslően bólintottak. Kilences arca egészen eltorzult, és ajka megvonaglott.

– Gondoljátok el – kiáltotta –, ezután mi is képesek leszünk ilyen magas épületeket emelni, sőt, sokkal magasabbakat is!

Az Isten bocsássa meg nekünk a bűnünket!

– Nagyobb, és szebb lesz a városunk, mint a Kapitólium! – tette hozzá Hármas.

– Soha nem fogják engedni, hogy kikerüljön innen a tudás! – próbáltam véget vetni az őrült beszédnek.

Feszült várakozással néztek rám, aztán Négyes azt mondta:

– Neked megengedik, egyedül csak neked. Ha te leszel a Legfőbb Építőmester, bármit megtehetsz.

Körmeimet öntudatlanul a tenyerembe mélyesztettem, hátul a nyakamon verejték gyöngyözött. Egyre csak a meleg, nyúlós vért láttam magam előtt, ahogy elkeveredik a malterral.

Emeletenként egy ártatlan!

Miután egyedül maradtam, még sokáig járkáltam kétségbeesve a szobámban. Nem is emlékszem, hogyan sikerült végre elaludnom.

Megint furcsa álmot láttam. Az égen lebegtem, és a fölöttem elterülő csillagokat kémleltem. Elérhetetlen messzeségbe kerültem tőlük. Jobbra tekintettem: a felhők között egy kaput vettem észre, amely nyitva állt. Körülötte örvénylett a levegő, és mennydörgő villámok csaptak ki belőle. Odasiettem volna, de egy láthatatlan fal megakadályozott benne, mi több, folyvást visszalökött. Szorongva figyeltem, ahogy a kapu összezsugorodott, és a mögötte elterülő csillogó üvegtenger elhalványodik. Az a kristálytiszta ragyogás annyira vonzott, hogy miután elenyészett, őrjítő fájdalom lett rajtam úrrá. Üvöltöttem a kíntól, és sosem tapasztalt honvágyat éreztem. Kilátástalannak tűnt, hogy valamikor újra megpillanthatom az imént látott csodát. Aztán zuhanni kezdtem. Lehunytam a szemem, és elöntött a halálfélelem. A következő pillanatban egy domb tetején álltam, és az alant elterülő völgyben összegyűlt sokaságot néztem. Az emberek leborultak, és engem imádtak. Elégedettséget éreztem. Aztán mohóság tört rám, és egy hang megszólalt a fejemben: még!

Amikor felébredtem, a nap már jócskán magasra hágott. Sietősen magamra kapkodtam a ruháimat, és elindultam a találkozóra.

A Professzor a saját lakosztályában várt. Kedvesen fogadott, itallal és hellyel kínált. A tízedik emeleti lakásból remek kilátás nyílt a városközpontra, a nappaliban drága szőnyeg borította a parkettet, míves tükrök és asztalkák hirdették a vén építőmester gazdagságát. Nekem most nem telt kedvem ezekben gyönyörködni, a szívem veszettül dobogott, és az érzékszerveim újfent veszélyt jeleztek. De legalább Kelement nem láttam sehol, és ettől kissé megkönnyebbültem.

A Professzor rám mosolygott, mintha cinkosok volnánk.

– A ma esti szertartást neked kell vezetned, de ne félj, majd én segítek! Most az a legfontosabb, hogy kiválasszuk a megfelelő áldozatot.

– Hogyan?

– Az lesz az, aki éppen akkor lép be a déli kapun, amikor a nap lenyugszik.

– Úgy tudtam, csak hajnalban engedik be a bevándorlókat.

– A mai naptól fogva változik a törvény: reggel is és este egy-egy órán keresztül jöhetnek.  

– Milyen varázsszavakat kell majd mondanom?

– Az ősi írást csak este mutatom meg neked, és akkor fogod megtanulni az igét is.

Ezután elbocsátott.

Legbelül dühöngtem, mert azt hittem, végre a bizalmába avat, de láttam már, hogy a Professzor ennél azért sokkal óvatosabb. Próbatétel elé akart állítani.

Csak egy gyilkosság.

Egész nap céltalanul kóboroltam a városban. Aztán elmentem az Akadémiára, hogy beszéljek Kelemennel. Bármennyire is gyűlöltem, ő volt az egyetlen, aki előttem átélt már hasonlót, és tudni akartam, mire számíthatok. Ám aznap még senki sem látta őt, a társai pedig szemrehányóan néztek rám. Talán azt hitték, kitúrtam a barátjukat a Professzor kegyeiből, és most szégyenében elbujdosott.

Közeledett a naplemente. Fölmentem a lakótornyom legtetejére, és távcsövemmel figyelni kezdtem a déli kaput. Marcona bányászok érkeztek vaskos derekú asszonyaikkal. Vézna, sápadt kölykök bóklásztak a nyomukban, akikről kétségesnek látszott, hogy egyáltalán megérik a holnapot. Talán nem kár ezek közül egyikért sem. Az is lehet, mindannyian azért születtek, hogy engem szolgáljanak, hiszen gyönge emberek csupán, míg én valaki vagyok. Csak azt nem tudtam még pontosan, hogy ki.

És akkor megláttam Annát. Meglebbent a fején a kendő, a langyos szél az arcába hordta szőke hajfürtjeit. Eltökéltség sugárzott róla, és tudtam, ha nem fordítom vissza, éppen akkor lép be, amikor lemegy a nap. Bár elég lassan araszolt a sorban, zaklatottságomban nem tudtam kiszámolni, hogy hány perc maradt addig, amíg az ellenőrző ponthoz ér.

Nem bírtam fölfogni, hogy tényleg őt látom! Miért is nem üzentem neki eddig? Biztosan aggódott, hogy nem kapott hírt felőlem, azért szánta el magát a nagy útra. Miből váltotta ki az útlevelet, amikor pénzt is elfelejtettem küldeni az otthoniaknak? Ez az átkozott város alattomban mindent elvett tőlem, még az emlékeimet is. De az is lehet, hogy éppen most kezdtem el emlékezni valami sokkal régebbire.

Anna egyre csak jött, és egyenesen a halál torkába készült. Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna, elállt a lélegzetem. Másodperc töredékével később düh hasított belém. Csak nem fogom hagyni, hogy éppen a kedvesem legyen az építőáldozat?

Fölemeltem a karomat az ég felé, lehunytam a szemem, és segítségül hívtam az erőt, amelyet eleddig titkoltam.

Küldj, Uram, ide

Esőt izibe

Támadjon patak,

Zúgjon áradat,

Tedd, hogy a víz nőjön,

Kedvesem ne jöjjön,

Völgyön át ne jusson,

Fordítsd meg az úton!

Abban a pillanatban hatalmas villám hasította keresztül az eget, és a mennydörgés után irdatlan mennyiségű víz zúdult le az égből. Elmosta a földutakat, az embereket, de a betonfalra nem volt semmilyen hatással. Elképedve láttam, hogy a határőrök esőköpenyeket osztogatnak, és továbbfolytatják a bevándorlók lajstromba vételét.

Anna kissé hátrébb került a tömegben, és bár bőrig ázott, csökönyösen várta a sorát. Az sem tántorította el, hogy éppen mellette irtózatos istennyila csapott egy fába. Az érkezőknek eszük ágában sem volt menedéket keresni, szemmel láthatóan bármit megtettek, csakhogy az Ígéret Földjére juthassanak. A fogamat csikorgattam, és akaratomat megpróbáltam a vízre összpontosítani, hátha sikerül egy nagyobb áradatot létrehoznom, és egyenesen a déli kapura irányítanom. Csakhogy a város kiválóan megépített csatornákkal rendelkezett, és az összes víz elfolyt a föld alatt.

Egyetlen lehetőségem maradt: a szél.

Uram, fújj szelet,

Fújd a földeket,

Platán hajladozzon,

Szikla összetörjön,

Kedvesem ne jöjjön,

Völgyön át ne jusson,

Fordítsd meg az úton!

Az általam támasztott förgetegbe vetettem minden reményem. Megmozdult a talaj; a szél felkapta a sarat, és beborított mindent, ami az útjába került.  Irtózatos zúgással süvített a bevándorlók felé. Különféle tárgyakat ragadott a magasba, és a betonfalhoz csapta őket. A hatalmas kerítésen repedések keletkeztek. A felfelé mozgó levegőből tölcsér formálódott, és végigseperte az utakat. A törmelék és a por, melyet a földről szívott fel sötétre festette a tornádó alsó részét. Erre nagyobb riadalom támadt. Az emberek eszüket vesztve próbáltak menekülni, és legnagyobb megelégedésemre Anna is visszaszaladt a völgybe.

Elvakított az öröm, ordítottam és táncoltam a boldogságtól, hogy megakadályoztam a rá váró végzetet. Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora varázserő szakadhat fel belőlem! Kifulladva, esőtől csuromvizesen álltam a tetőn, és a hátamat egy kéménynek támasztottam. Akkor vettem észre a Professzort.

Mögöttem állt, és engem figyelt. Megrettentem, mert tudtam, meglátta a mágiámat. Ezt már nem titkolhattam többé előtte. A legjobb védekezés a támadás. Dacosan előreszegtem az államat, és rá kiáltottam:

– Nem akarok a Legfőbb Építőmester lenni! Eresszen utamra, különben mindenkinek elmondom, hogy mit művelnek a Földhözragadtakkal!

– Erre nem lesz szükség – mondta a Professzor vészjóslóan.

Elé ugrottam, meglendítettem a karomat, hogy megüssem, amikor enyhe szúrást éreztem a nyakamon. Egy pillanat alatt elzsibbadt minden tagom, aztán megpillantottam Négyest, aki rezzenetlen arccal, kezében injekciós tűvel figyelte gyötrelmemet.

– Barátom… – akartam mondani, de nem tudtam többé kinyitni a számat, és minden elsötétedett előttem.  

Amikor magamhoz tértem, csak annyit érzékeltem, hogy kezemet-lábamat összekötözték, és ülő helyzetben egy oszlopnak támasztottak.

Az Istenlába következő emeletén voltunk.

– Nem álltad ki a próbát, Manole! – harsant a Professzor hangja. – De nem is baj, hiszen éppen ezt akartam!

Lelkemet keserű harag szállta meg. Éreztem, hogy a bennem rejtőző erő minden eddiginél jobban ki akar törni. Magam sem értettem hogyan, de elszakítottam a kezemet fogva tartó köteleket. Ekkor tucatnyian rohantak rám, és ütöttek-vertek, ahol csak értek. Vér sós ízét éreztem a számban. Vissza akartam ütni, de Hármas elkapta, és eltörte a karomat. A fájdalom a szívemig nyilallt, és üvöltve fetrengtem a földön. Valaki a hátamba térdelt, aztán erős ütést éreztem a tarkómon. Elszédültem. Talpra rántottak, és vonszolni kezdtek. Két fal között kialakított üregbe állítottak, és rakni kezdték körém a téglákat.

– Valamit nem mondtam el neked! – A Professzor közelebb jött. – A legtökéletesebb épülethez nem elegendő a halandók vére. Mágusok vérére van szükség ahhoz, hogy a torony örökké ellenálljon az elemek dühének! Tízemeletenként legalább egy varázslóéra! Kelemen éppen melletted nyugszik, a keleti tartópillérben. Ő a tűznek és a földnek parancsolt, és a saját asszonyát sem sajnálta feláldozni. Milyen kár érted, Manole!

Tízemeletenként egy varázsló!

Egyszerre mindent megértettem. Az a különös mágia, amit akkor éjjel érzékeltem nem a Professzortól, hanem Kelementől származott! A dac egyre csak növekedett bennem. Négyes ott állt a betonkeverő mellett, a többiek kezében vakolókanál villant. Vártak. Nem fogok szánalmasan vinnyogva könyörögni az életemért! Muszáj kitalálnom valamit!

Iszonyatos fájdalom hasított a derekamba, és a gerincemen át felszökött az agyamig. Mégiscsak nagyon erősen megrugdostak az előbb. Megroppant bennem valami, és elemi erővel tört rám a régóta visszafojtott éhség. Megfeszült az egész testem, majd a következő pillanatban elernyedt. A Professzor szenvtelen arca elmosódott előttem, körös-körül csak apró, fényes pontokat érzékeltem. Egyszerre minden ködbe borult, és végtelen nyugalom fogott el. Tudtam, hogy nyertem, és minden rendben lesz.  Ősidők óta eltemetett ösztöneim feltörtek. Végre öntudatra ébredtem! Úgy látszik, az emberi test által megtapasztalt halálfélelem kellett hozzá, hogy emlékezzek rá, ki is vagyok valójában. Felemeltem a fejem, és megszólaltam:

– Ebből elég!

A Professzor szemébe néztem. Ő bambán meredt rám.

– Térdre, halandók! – utasítottam őt és a tanítványait.

Szó nélkül engedelmeskedtek. A bennem szétáradó ősrégi varázslat kellemes, bizsergető érzéssel töltött el. Vajon hány elfeledett képességem tér vissza az eljövendő napokban? Tagjaim csak úgy duzzadtak az életerőtől. Mindenkit megbabonáztam magam körül, a kőművesek gépies mozdulatokkal teljesítették a parancsaimat. Kiemeltek az üregből, és a helyemre a Professzort állították. Partra vetett halként tátogott, mert megtiltottam neki a beszédet. Élvezettel figyeltem, ahogy a malter elér a szájáig, és leszalad a torkán. Ezután mosolyogva a többiekhez fordultam:

– Ki lesz a következő, aki segít nekem hazatérni?

***

Anna jó ideig nem próbálkozott a látogatással, így levelet küldtem neki, amiben megírtam, hogy nagyon vágyódom utána. Mialatt rá vártam, tovább építettem az Istenlábát. A Legfőbb Építőmester helyébe léptem, mérnökök és kőművesek hada leste parancsaimat.

Igazán örültem, amikor a következő emeletre Négyest választottam áldozatul. Az ostoba, tényleg azt hitte, hogy megbocsátom az árulását? Tombolt bennem a gőg, és minden ellenem elkövetett bűnt meg akartam torolni. A kilenceket gyerekjáték volt a falba rakni. Elvégre minden tízedik emeletre jól jön egy varázsló, még akkor is, ha a tudásuk az enyémhez képest csekély. Nem támadt lelkiismeret furdalásom, hiszen végső soron ők tanítottak meg rá, az emberi lények mennyire becstelenek. Nem kár értük. Amikor Ötöst is befalaztam, óriási elégtételt éreztem. Egészen magával ragadott a falrakási láz, fanatikusan vágytam a tökéletességre. A bevándorlókat eleinte sajnáltam, az első fiatal lány meggyilkolásánál futólag eszembe jutott, hogy valaha én is közéjük tartoztam. Aztán elhessegettem a kételyeket, legfeljebb csak annyiban mutattam irántuk könyörületet, hogy a régi idők emlékére gyorsan végeztem velük. 

Elképesztő, hogy milyen hamar meg lehet szokni a korlátlan hatalmat. Szépen növekedett az épület, és tudtam, amíg hajdani társaim ott állnak a téglák között, semmiféle természeti elem nem árthat a toronynak. Gonosszá váltam volna? Meglehet, nem bírtam szabadulni a bosszúvágytól. Olyan igézetet mondtam a kilencekre, ami fogságba ejtette az érzékeiket. A falak börtönében ugyanúgy láttak és hallottak továbbra is, de beszélni természetesen nem tudtak. Néha azzal szórakoztattam magam, hogy megálltam Négyessel szemben, és gúnyos hangon szidalmaztam. Ettem és ittam előtte, mert tudtam, mennyire kívánja. Az egyszerű embereket nem gyötörtem ilyesmivel, őket meghagytam örökké süketnek és vaknak. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy közömbössé váltam. Nem érdekelt, kit teszek a falba, a Földhözragadtak és a Felemelkedettek egyformává váltak: ostoba, aljas emberfajzat volt mind. Alig vártam, hogy levethessem álcájukat, amely mocskos kéregként tapadt rám.

Egyre tisztábban körvonalazódott előttem a cél, amelyre titokban talán nemzedékek óta vártam. Ezúttal végre karnyújtásnyira kerültem tőle. Számomra nem csak a tökéletességről szólt ez az egész, hanem a Legfelsőbb Úrhoz tartó utazásról, amelyet magamban hazatérésnek neveztem. Csupán egyvalami hiányzott a befejezéshez: az utolsó áldozat. Tudtam, valami nagyon értékeset kell adnom a toronynak, ha azt akarom, a tervem sikerüljön.

Anna egy balzsamos nyáréjszakán érkezett. Felvittem a kilencvenkilencedik emeletre, ahol csak az ő kedvéért tucatnyi szökőkutat és illatozó kertet alakítottam ki. Egymás mellett sétáltunk a holdfényben, és rettenetesen élveztem, ahogy tágra nyílt szemmel csodálja a mesterművemet. Egy pillanatra felsejlett bennem a szerelem, amelyet valaha iránta éreztem.

Most nem szabad meginognom! 

Az emelet keleti szárnya felé mentünk. A kertből kijutva a félig befejezett tetőszerkezet alá értünk, ahol a munkások a maltert keverték. Anna kérdésére elmagyaráztam, én parancsoltam meg nekik, dolgozzanak éjszaka is.

– Azt akarom, hogy a torony mielőbb készen legyen! – jelentettem ki.

Az épület utolsó szegletében, a keleti és a déli falak találkozásánál kihagyott függőleges réshez vezettem.

– Állj bele! – parancsoltam neki.

Rám emelte nagy, szürke szemét és fagyosan elmosolyodott. Megremegtem. Ismeretlennek tűnt számomra arcának eme vonása. Miért nem engedelmeskedik?

– Az a hely neked van fenntartva, Manole! – mondta csöndesen.

Aztán énekelni kezdett. A dojnáiban rejlő varázslat nemcsak a lelkemet, a testemet is foglyul ejtette. A szívemet kétségbeesés markolta. Megpróbáltam ellenállni, de a tagjaim akaratomtól függetlenül mozgásba lendültek. A lyukban találtam magamat. Szorongás kínzott, és semmit sem értettem. A kőművesek elképedt arcot vágtak, és mozdulatlanná dermedtek. Anna megbabonázta őket.

– Te tényleg azt hitted magadról, hogy ősszellem vagy? – csóválta meg a fejét.

– De hiszem emlékszem a letaszításomra!

– Azok az én emlékeim.

– A varázserőm…

– Én adtam neked, fiam!

Értetlenül meredtem rá. Ő odalépett hozzám, megsimogatta az arcomat. Jéghideg volt az érintése.

– Ezerévente egyszer nyithatunk kaput az otthonukra. Ősi törvényeink kimondják, hogy a földi emberekkel nemzett ivadékainkat kell a toronyba építeni. Az én esetem különleges: egy évezredben csak két gyermeket tudok szülni. Ám a Kelemen öcsédből és a belőled származó varázserő olyan erős, hogy talán elegendő lesz az átjáró létrehozására. Mindkettőtöket a felejtés homályában tartottalak a dalaimmal, amíg el nem jött az időtök. A Legfelsőbb Építőmester hűségesen szolgált engem, sajnos azzal nem számolt, hogy a mágiád ilyen nagy erővel tör majd felszínre. De ez most már mit sem számít!

Könnyek peregtek az arcomon. A kötőanyag már a nyakamig ért, a kőművesek a bűvölettől vérben forgó szemmel, öntudatlan mozdulatokkal lapátolták rám a cementet. Elkábultam, de miután a malter teljesen megtöltötte a belsőmet, hirtelen mindent tisztán láttam. Nem tudtam, hogy a gyűlölet vagy a meglepetés erősebb-e bennem. Nem az fájt, hogy rá kellett ébrednem, félig mégis ember vagyok. Az sem, hogy anyám szemrebbenés nélkül kihasznált. Keserűség és magány kerített a hatalmába. A szabadságot, a csillagok közötti utazást sajnáltam a leginkább. Most már örök rabságba estem. Az igazi ősszellem ugyanazt tette velem, amit én a kilencekkel: meghagyta az érzékeimet.

Észleltem az épületből kiáramló varázserőt, amit Anna rögtön mohón magába szívott. Kiröppent a fiatal lány porhüvelyéből, és önnön valójában lebegett a szemem előtt. Kelemen, a kilencek, és az én mágiám óriási, lüktető energiatömbbé sűrűsödött, és átjárta szellemtestét. Kékeslila szikrák villóztak körülötte. Láttam, hogy nem bírja sokáig magában tartani az erőt, ami majdnem szétfeszítette. A legokosabb megoldást választotta: áteresztette a kupolán az ég felé. Csakhamar vakítóan fényes ösvény keletkezett, amely a csillagokba vezetett. Abban a pillanatban rádöbbentem, a kapu végre nyitva áll.

Anna még visszanézett, halvány mosolyt küldött felém, aztán elindult hazafelé.  

---

[1] Román népi ének, ami sokszor improvizált és spontán.