Nem kell hőstetteket véghezvinni azért, hogy tiszteljenek. Nem kell elütnünk egymást a sok jó cselekedettel, csak azért, hogy jobb benyomást keltsünk mások előtt. Nem kell egyetlen napba tömöríteni összes teendőinket, mert éjszaka nyugodtan szeretnénk aludni. Miért is kellene?? Semmi értelme az egésznek… Érdemes-e minden napunkat fáradozással, rohanással és koplalással tölteni? Valójában azt akarjuk, hogy mindez egyfajta eredményhez vezessen, amely örömet okoz nekünk. Lehetséges ez? Hát persze!
Olykor a rohanó világ és az emberiség megrögzött gondolkodásmódja meg próbálja elhitetni velem, hogy az élet egy zsarnok. Megesik, hogy tehetetlenségemben kétségbeesek és beleesek e szánalmas elmélet csapdájába, mely oly erősen szorít, hogy halottnak érzem magam. Halálom csak képzelet, illuzió vagy egy másik énemnek rejtett vágya. Ilyenkor undorodom az élettől!... Depressziós, drogfüggő és erkölcstelen ember lennék? Dehogy! Alapjában véve az élet szép. Az élet számomra egy megfizethetetlen ajándék, a legféltettebben őrzött kincsem. Minden napnak megadom az esélyt, hogy az legyen a legszebb. Életvidámságom, optimizmusom és lelkesedésem megmutatja, hogy én az a fajta ember vagyok, aki imád élni. Távol áll tőlem, hogy mazochista, gonosz dög legyek.
Az életem tökéletes. De mégis vannak elnyomott gondolataim, elfojtott fájdalmaim, amelyek ha nem is masképp, de így megnyilvánulnak. Olykor kínoznak és befeketítik napjaimat, de sosem engedem, hogy eluralkodjanak rajtam. Mindennek legfőképp a pozitív oldalát igyekszem nézni, és így bátran elmondhatom, hogy az életem valóban tökéletes.
Az emberek többsége túl felszinesen gondolkodik: a rosszért mindig mást hibáztat. Baromság! Önmagunk felelünk tetteinkért és életünkért. Uralkodom életem fölött és képes vagyok úgy irányítani azt, ahogy én akarom. Öntelt lennék? Egy picit, talán… De vágyaim egyáltalán nem kimagaslóak, hanem emberiek. Szeretnék örökké boldog lenni, szeretni és szeretve lenni, vágyom családra, sikerekre, egészségre és legfőképp biztonságra. Örök életre. Olyan nagy kérés lenne?
Bennem hasonló benyomást kelt, mint Paulo Coelho írásai. Ami azt illeti, az ő írásai sikerkönyvek. Van a társadalomnak egy rétege, amelyik falja az ilyen szavakat.
VálaszTörlésNem tudom, hogy szándékosan csináltad-e vagy csak úgy jött, minden esetre az ilyesmire mindig felfigyel az ember, mert egy nézőpont váltást eredményez: az első bekezdés többes szám első személyben (T/1) íródott, aztán váltottál egyes szám első szemlyre (E/1). Az első bekezdéssel bevonod az olvasót is a szövegbe. Az után pedig csak magadra konkretizálod a szöveget. Feltenném a kérdést, nem érne el nagyobb hatást a szöveg, ha továbbra is T/1-ben maradnál és ahol kell, ott általánosítanál? Közelebb érezhetné a gondolatokat magához az olvasó, ha maradnál T/1-ben. És ha az ember ír, akkor ne csak magára gondoljon, hanem az olvasóra is.
Ha kipróbálnád azt, hogy végig megmaradtsz T/1-ben, akkor arra is figyelj oda, hogy azok a mondatok, amelyek az érzéseidet tükrözik, ne legyenek annyira szembetűnőek, hogy tőled származnak. Had érezhesse át az olvasó is. Példa erre: Ilyenkor undorodom az élettől - az élet ilyenkor undorító.
A tömörségét díjazom, mivel az embertnek a leíró rész nélküli, tömör gondolatokat fel kell dolgoznia, és ha túl sokat zudítanál az olvasra, akkor összezavarodhat. Így viszont kellemesen el lehet gondolkoztatni őt. Azonban vannak olyan esetek, amikor érdemes egy érzésnél, gondolatnál elidőzni, alaposabban körbejárni, ilyenkor viszont kerülendő a gondolatok tömeges leírása, ugyan is olyankor csak egy aprócska érzést ragadhat meg az író és érthet meg az olvasóval.
Ha tetszik a gondolatiság, akkor csiszolódj ebben az irányban, a lélek kivetülése az ember életére mindíg érdekes téma.
Üdv,
Lehel
Köszönöm a megjegyzéseket, mindenképp megfogadom a tanácsokat. Eddig nem olvastam részletesen Paulo Coelho írásait, de ezután biztosan kézbe veszem. Valószínűleg az említett témában íródnak majd további alkotásaim is.:)
VálaszTörlés