A kősárkány
Hatan dolgoztunk a Rapu ipari bolygó ötvenhatos bányájában, és a kenyerünket zihánfejtéssel kerestük. Az ebből az ásványból nyert üzemanyag hajtotta a szövetségi hajókat, amelyek a galaxisok között utaztak. Amióta az emberiség felvette a kapcsolatot a kutániakkal, a Terra, a Kután és a Háder bázisállomásokká váltak. Megindult a csillagközi migráció: a vadidegen bolygókon új munkalehetőségek, új otthonok teremtődtek. Sokszor elgondoltam, hogy mi vitt rá engem a kivándorlásra: nem különösebben a bátorság, hanem inkább a szükség, mert odahaza a Terrán, már egy talpalatnyi hely sem maradt.
Idekinn az ember nem ember többé, hanem csak homo, azaz jövevény, alacsonyabb rendű faj, kétkezi munkás. Amikor idejöttünk, a legrosszabbra készültünk, de a valóság a legvadabb elképzeléseinket is túlszárnyalta. Éhbérért dolgoztunk, tűrtük a kocsányos fejű kutáni főnökök szidalmait, álmodtuk az örökké elérhetetlen álmokat arról, hogy egyszer saját telket veszünk a Rapun, amire házat építünk. Állatokként kezeltek bennünket, és egy idő után annak is éreztük magunkat. A zihán kitermelése során erősen mérgező levegő keletkezett, mert minden vágásnál porlott az érc, az apró, kipattanó rögök és fémszemcsék miatt pedig védőszemüveget kellett hordani. Oxigénmaszk nem járt, aki mégis kérelmezte, annak a fizetéséből levegő-bérleti díjat vontak le.
Olyanok voltunk, mint az árnyék, fuldokolva köhögtünk, a testünk pedig korán elsorvadt a silány szintetikus tápláléktól. Hasonlítottunk a kövületekre, amelyek néha a lábunk elé hullottak; lassanként mi is mozdulatlan, halott lenyomatokká váltunk. Mindennapjaink átkozódással, keserűséggel teltek, mert gyűlöltük a sorsunkat, mégsem volt elég bátorságunk változtatni rajta. Ha az ember egyszer elindult egy úton, nehéz róla visszafordulni. Kezdtük elfelejteni, hogy miért is jöttünk ide, fásultan beletörődtünk mindenbe. Úgy hozzánk nőtt ez a fajta élet, mint a zihán a sziklás földkéreghez. Azt hittük, nincs remény arra, hogy újra emberré váljunk, de akkor megjelent köztünk a hetedik, aki mindent megváltoztatott. Fogalma sem volt a munkánkról, az életünkről, kétszer annyi idős volt, mint mi, jó ruhában járt, és azt mondták róla, nagyon gazdag. Naphosszat csak sétált, és nézelődött közöttünk. A sziklákat tapogatta. Kezdettől fogva gyűlöltük, pedig homo volt ő is, saját fajtánk, mégis, ingerülten figyeltük a szemünk sarkából, és bosszankodtunk, hogy a kutáni főnökökkel barátkozik.
Néhány nappal később én voltam, aki nem bírta tovább, és a munkavezetőtől megkérdezte:
– Mondd, Mikál, mit akar itt ez az ember?
– Geológus. A köveket, ásványokat kutatja.
– De hiszen nem fejtett még le egyetlen zihán rögöt sem!
– Nem is fog! Nem dolgozni jött ide!
– Eh, van képe elnézni, ahogy mi majd megszakadunk!
– Sokat fizetett a kutániaknak, így annyit nézelődhet, amennyit akar! De elég a fecsegésből, lódulj, munkára!
Egész éjszaka töprengtem, nem ment ki a fejemből ez a férfi. Miért van az, hogy míg körülötte mindenki keményen dolgozik, ő csak ölbe tett kézzel nézi? Talán észrevesz a kövekben olyasmit is, amit mi nem látunk? Minek jön le ide olyan valaki, aki gazdag, és a Terrán vagy a Marson igazi otthont hagyott hátra? Mit keres a Rapu ocsmány, mérgező bányájában, ahol a gyenge vájatok bármikor beomolhatnak? Ezzel a sok kérdéssel sehogy sem tudtam mit kezdeni. Bármit megadtam volna érte, hogy a sötét, nyirkos tárnáktól és az embert próbáló tizenöt órás műszakoktól mindörökre megszabaduljak. Nagy sokára aztán elaludtam. Egész nap aprítottam a zihánt. Sajgott a karom és a hátam, a kék por csípte a szememet. Úgy feküdtem, mint a tuskó, és hajnalban a bányakürtök vijjogó hangjára ébredtem. Félálomban öltözködtem, mikor egyszer csak belém hasított: aranyat keres! Hallottam, hogy nagyon ritkán aranyércet lehet találni a zihán erek közelében. „Szóval gazdag, de még nagyobb gazdagságra vágyik”, gondoltam és megundorodtam tőle. Ugyanazt a savanyú ízt kezdtem érezni a számban, és ugyanazt a mélyről jövő hányingert, mint amikor egy kutáni közömbös, nyálkás szemkocsányába kellett néznem.
Kétszeres erővel csákányoztam aznap az ércet, nyeltem a mérges port. Mögöttem Dáni, előttem Péter, mindketten elborult arccal dolgoztak, ütemes mozdulatokkal, mint a robotok. Föláztatta a földet a bányavíz, csak úgy fröcsögött ránk a sár. Munka közben láttam, hogy az idegen elhalad mellettünk. Ránk sem nézett, nem törődött a fülsiketítő csapkodásokkal, csak meredten figyelte a kőzeteket. Nem viselt oxigénmaszkot, és védőszemüveg sem volt rajta. „Ez bolond, teljesen bolond. Az arany elvette az eszét”, gondoltam. Ebédidőben sem jött oda hozzánk, hanem továbbra is a köveket vizsgálgatta. Ott nézte a legjobban, ahol én fejtettem. Bosszúsan rákiáltottam:
– Itt ugyan nem talál aranyat!
Megfordult, és csodálkozva rám bámult. Döbbenet futott át az arcán, semmi több. A többiek nem szóltak, lesütötték a szemüket. Az idegen nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Aztán rendíthetetlen nyugalommal nézte tovább a köveket, miközben én belül reszkettem a dühtől.
Aznap hamarabb végeztünk, estére már följöhettünk a felszínre. Péter közös vacsorát javasolt, és mindenki adott bele valamicskét. Tüzet gyújtottunk a barakkváros szélén, és iszogattunk. A Rapu felszínén annyival volt jobb, hogy itt legalább lehetett lélegezni. Egyébként meg kopár, sivatagos táj vett körül bennünket, és bár víz folyt bőségesen, a folytonos kitermelés és az ipari szennyezés miatt a növények nem tudtak megtelepedni. Éppen csak végeztünk a vacsorával, amikor az az ember váratlanul mellettünk termett.
– Tudják meg, nem aranyat keresek odalenn!
Felálltam, hogy a szemébe nézzek, mert a bányában csak fejének körvonalát láthattam. Magas, fehér szakállú, kék szemű ember tekintett vissza rám. Olyan nyugodtan és mozdulatlanul állt előttünk, mint a Rapu hegyei.
– Akkor mit keres? – kérdeztem.
– Egy sárkányt. Egy kék sárkányt; olyan kéket, mint a zihán.
Megrökönyödve hallgattuk. Dáni felállt, legyintett, és keserűen kiköpött. Hazaindult; hamarosan eltűnt a sötét barakknégyszögek labirintusában. A Rapu két holdjának fénye megvilágította az idegen arcát, vonásainak keménységéből, tiszta, átható tekintetéből tudtuk: nem viccelt. Megsajnáltuk, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy kötöznivaló bolond, csak éppen a jámborabb fajtából. Mikál szelíden győzködni kezdte:
– Három éve dolgozunk odalent, és soha, semmi érdekeset nem láttunk! Nincs ott sem arany, sem sárkány, csak az a büdös zihán!
– Elhiszem, hogy nem látták – felelte –, mert ahhoz, hogy valaki lássa, másféle szem kell. Maguk mind vakok, de ha majd kinyílik a szemük a valóságra, olyasmit fognak látni, ami nélkül többé nem tudnak majd élni.
„Eszelős, csendes, ártatlan bolond”, gondoltuk mindannyian. Nemigen tudtuk, mit mondhatnánk még neki, szabadulni akartunk a kellemetlen helyzetből. Szedelőzködni kezdtünk; jószerével köszönés nélkül ott hagytuk. Tovább akartam állni minél hamarabb, de az ember utánam szólt:
– Várjon… Maga... Egyedül maga láthatja!
Nem tudtam, mit feleljek, ingerült lettem.
– Nézze, nekem nincs időm efféle ostobaságokra – mordultam rá, de ő csak elmosolyodott.
– Azt hiszi, bolond vagyok. De három nap múlva a saját szemével fogja megpillantani a sárkányt!
– Nem lehet látni olyasmit, ami nincs!
– Látni és hallani fogja! Most még alszik a sárkány, de három nap múlva felébred. Ha nagyon figyel, már lehet hallani, ahogy a sziklák mögött mocorog. Próbálgatja, suhogtatja a szárnyait! El akar repülni! Én látom őt, a kőzeteken keresztül is. Halkan, félálomban morog, és olyan kék, mint a finomított zihán!
Lelkesen magyarázott, és teljesen összezavart. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele: durván gorombáskodjak, vagy megértően csitítgassam? Végül azt mondtam:
– Maga megengedheti, hogy sárkányokról képzelődjék, én nem. Nekem keményen kell dolgoznom a megélhetésért!
– A sárkány sokkal fontosabb! Ha a megélhetés megvan, utána már csak a sárkányra van szüksége az embernek!
Egy szót sem értettem a beszédéből, és igyekeztem minél messzebb kerülni tőle, mégis mágnesként vonzott az idegen hangja, a beszéde. Egész éjjel hánykolódtam, nem tudtam aludni. Egyfolytában a sárkányon járt az eszem; elképzeltem, ahogy mélyen, a kőzetekbe temetkezve alszik, tükörsima, kékesen csillogó pikkelyek borítják a testét. Ha kiterjeszti a szárnyát és fölrepül, a hátán elvihetne akárhová! Jól esett a bolond képzelődés, láttam magam a mesebeli szörnyeteg hátán lovagolni. Sírtam a tehetetlenségtől meg a fájdalomtól, és irigyeltem azt a férfit, hogy álmai vannak, hogy hisz valamiben. De vajon ellophatom-e egy másik ember álmát?
Másnap kedvetlenül, komoran dolgoztunk. A fejem zsongott, és lopva folyton az idegent figyeltem. Oreg és Dáni hirtelen viccelődni kezdtek:
– Nézd csak, azt hiszem megtaláltam a sárkányt! Mekkora karmai vannak, csak úgy kaparja a zihánrögöket!
– Hogy fújtat, tán még tüzet is okád! Vigyázz, meg ne pörköljön! – És durván röhögtek.
Rendes körülmények között én is bekapcsolódtam volna a tréfába, de a kősárkány képe addigra már túlságosan tisztán rajzolódott ki előttem. Gonosz aljasságnak éreztem ezt a gúnyolódást, szánalmasnak egy olyan szép és nemes gondolathoz képest, mint a kék sárkányé. Úgy fájtak a szavak, úgy belém martak, hogy sírni támadt kedvem. De az idegen nem jött zavarba. Hirtelen abbahagyta szokásos szemlélődését, és felénk fordult:
– A sárkány létezik, és maguk is tudják, hogy így van! Éppen úgy álmodnak róla, mint én, éppen úgy szükségük van rá, mint nekem! – Ránk nézett, olyan erős meggyőződéssel, hogy éreztük, igazsága van, olyan hatalma, amely nálunk sokkal nagyobb.
– Nekem nem kell a sárkány! – kiáltottam. – Elég nekem a kő, a zihán, meg ez a vájat! Ez az életem! – Ott akartam hagyni, de megragadta a karomat, és erélyesen rám szólt:
– Magának kell a legjobban tudnia: a sárkány mindennél fontosabb! Benne van, és belőle ered az élet! Tőle származik minden igazság! Csakis a sárkányban találhatnak igazi otthonra! Még két nap, és felébred! Akkor majd meglátják!
Reszkettem. Alig tudtam kiszabadítani magam a szorításából. A szavak felforrósították az agyamat, megfájdult a fejem. A többiek is összezavarodtak, ettől fogva nem csúfolták az idegent. Szánakozó pillantásokat vetettek rá, legyintettek, és visszatértek a munkájukhoz. Követtem a példájukat, de éreztem, valami megváltozott bennem.
A harmadik napon nem volt étvágyam. Nem ettem, nem ittam semmit, görcs szorongatta a gyomromat. Zsibbadt mindenem, alig bírtam megtartani a csákányt. Bárhogyan is próbáltam elhessegetni a zavaró gondolatokat, gyerekes izgatottság lett rajtam úrrá. „Ma lesz a napja”, motoszkált bennem, és vártam, hogy történjék valami. Igen, vártam a csodát. Aznap új vájatot jelöltek ki nekünk; nyirkos és sáros volt, alig adott ércet. Az idegen szemmel láthatóan feszülten viselkedett. Nyugtalanul járkált közöttünk, le-leszakadt tőlünk, előrement, nézegette a köveket, majd visszatért hozzánk. Aztán egyszer csak felkiáltott:
– Jöjjenek! Jöjjenek ide! Itt a sárkány, kinyitotta a szemét!
Senki nem mozdult, mindenki szótlanul maga elé meredt. Félredobtam a csákányt, és odafutottam hozzá.
– No, mutassa! – kiáltottam kihívóan, amikor odaértem.
– Hallja… ezt a morajlást?
Elcsendesedtünk, feszülten figyeltünk. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztam.
– Ez csak a bányavíz! Valahol utat tört magának!
– Ez nem igaz, maga is tudja! Nézze meg azt a követ! Ott nyílik a sárkány szeme!
Közelebb mentem, megvizsgáltam a sziklát körös-körül. Egy hajszálnyi rés sem látszott rajta. De én akkor már az ő fülével halottam, az ő szemével láttam. Zúgott a fejem, a szívem a torkomban vert. Odabent vergődött a sárkány, mint valami börtönben; sóhajtott, nyögött, ki akart szabadulni. Az idegen úgy szorította a karomat, hogy már fájt. Hirtelen megérzetem, hogy egész testében összerándul.
– Ott van, nézze! Mozog! Már csak fel kell ébreszteni, hogy repülhessen! – kiáltotta, aztán lehunyta a szemét, és mondani kezdte: – Kőbölcsőd elhagyd, új életet megszülj, mutass igazságot, kínálj szabadságot! Vezess tiszta útra, biztos otthonokba! Elhoztam lovasod, ébredj fel és repülj!
Semmi másra nem emlékszem, csak az idegenre, aki a hatalmas robaj közepén felém fordult, és még utoljára rám nevetett:
– Tessék, felébresztettem neked, te vagy a Lovas, a többi most már rajtatok áll!
Mindent elborított a kékség, az orrom megtelt zihánporral, égett a bőröm, nyilallt az agyam, nem tudtam többé lélegezni. Beomlott az egész bánya, rengett és zúgott a föld gyomra, majd mindent betemetett a sötétség.
***
Az öntudatra ébredésünk utáni első napon az égbolton köröztünk láthatatlanul. Onnan néztük végig, ahogy a bolygófelszín pillanatról pillanatra megváltozik. „Szép belépő volt, kifordítottuk ezt a világot a sarkából!” kacagott rám a Kék Sárkány, miközben a hátán kapaszkodtam, és próbáltam magunkat egyensúlyban tartani. Láttuk, ahogy a bányából mindenkit sértetlenül kimentettek – kivéve engem. A felszínen egyetlen éjszaka alatt buja, a kék szín minden árnyalatában pompázó növényzet nőtt. A folyóvizek megtisztultak, a mérgező zihánnak nyoma sem maradt. Lesüllyedt mélyre, a bolygó belsejébe. Jó illattal gőzölgött a föld, könnyű volt a légzés. A sivatag helyén zsíros, fekete termőföld terjeszkedett. A Rapu nem ipari bolygó többé, hanem letelepedésre alkalmas, igazi otthon.
– Gyerünk – mondtam –, induljunk! Sok dolgunk van még!
Társam megértően bólintott, és sebesen kiröppentünk a csillagközi térbe. Megkezdtük nomád életünket. A Kék Sárkánynak sok teremtő magja volt még, és rengeteg sivár bolygó várta, hogy megtermékenyüljön, és igazi otthonná válhasson. Társaim, akik akkor a bányában velem együtt szenvedtek és túlélték az ébredésünket, tanúbizonyságot tettek a Kék Sárkány létezéséről. Az ő történeteik nyomán jöttek létre a Rapu teremtésmítoszai. Utunk során néha találkoztunk hozzánk hasonlókkal, mert az Ébresztő előttünk járt, és sorra felélesztette a kövekben alvó sárkányokat, és emberi testekbe zárt, öntudatlan lovasaikat. Így vándoroltunk évezredeken át, és benépesítettük a világegyetemet.
Bökös Borbála
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése