Mátyás Csongor - Az éhezők viadala

December 3. Péntek – Kolozsvár 2004

Naplóbejegyzés emlékezetből, tíz év távlatából, egy barát, egy lehetőség és a „Fénystopposok” hatására

Az éhezők viadala

            Egy barátomat látogatom meg a Mărăşti-téren. Hirtelen jött az ötlet, de nem véletlenül. Nem láttam már tavaly nyár óta, de összefutottunk a pszichón, ahova járok a peda-modul miatt. Ő ott tanul, agykurkász lesz belőle. Azt mondta élvezi, ő az egyedüli hímnemű a csoportban. Persze ezzel csak vagánykodni akar, hiszen már 3 éve van barátnője, együtt is laknak, de bólogatok neki, hogy: „Hát igen, így könnyű, így már el is hiszem!”. Na, nem mintha valami bajom lenne a pszichomókusokkal, sőt, sok jó barátom az, vagy az lesz, még én is szívesen lennék, csak nekem nem való a magolás, reálos vagyok. Nekem a megértés megy jól, nem a tanulás. Végre megérkezünk a lakásba. Hatan bérlik a három szobát, fiúk, lányok vegyesen, de ketten alig vannak otthon, szóval egész jó, bár még mindig sokkal drágább, mint a bentlakás. Bevezet a szobába, jön a szokásos: „Érezd otthon magad, de ne nézd a kupit.” „Hétvége is van, s az asszony is hazament.” Ezután pár percig szidjuk azokat, akik képesek pénteken 6-tól 8-ig órát tartani, majd iszunk egy csíkit a nagy izgalomra. Nagyon jól esik, bár nem szokásom éhgyomorra sört inni, más alkoholt meg nem is állhatok, de mivel egész nap csak egy szendvicset ettem, nem tiltakozok. Elmélázunk néhány régi emléken, majd leöblítjük őket még egy-egy sörrel.

            Úgy gondolom, hogy itt az alkalom, és rátérek a lényegre. Elkezdem mesélni, hogy mennyire kitoltak velem, mert nem kaptam ösztöndíjat mióta Kolozsváron vagyok, már több mint két hónapja várom, és hát elfogyott közben a pénzem. „Ó, ne is folytasd!” - szól közbe - „Nekünk se adták még meg az idén. Én is kölcsönből élek. Azt hallottam, hogy az egyetem így spórol rajtunk. Beteszik a pénzünket kamatozni, azért késik.” Pár percig elvonja a figyelmem ez a felvetés, csak aztán gondolok bele ismét abba, hogy miért is jöttem tulajdonképpen. Ezek után természetesen már nincs értelme kölcsönkérnem, de nem is lenne képem hozzá. Eleve elvetett ötlet volt, hiszen nem is vagyunk olyan jóban, valószínűleg én se adnék az ő helyében. Közben telefon csörren. Az asszony. Nem zavarok tovább, megköszönöm a szíves vendéglátást, félvállra kapom a táskám, és angolosan távozok. Amint leérek a lépcsőn, eszembe jut, hogy meg se kérdeztem, hogy jutok el a megállóig.

            Elég sötét van már, és hideg is, felhajtom a kapucnim. Mindenképpen fel akarok ülni a hatosra, azzal eljutok a sörgyárig, onnan meg már csak pár perc a bentlakás. Kis keresgélés után eltalálok a megállóig. Ekkor jut eszembe, hogy nincs is pénzem jegyre. Kiürítem a zsebeimet, minden kis papírfecnit megvizsgálok, de hiába. Minden jegy használt. Mérgemben egy erőset markolok, és egy nagyot ütök a levegőbe, hogy eldobjam a sok kilyuggatott jegyet. Szomorú vagyok, és valami színpadiasra volt szükségem, hogy úgy éljem ki szenvedésem. Talán még hangokat is adtam hozzá. Persze nem tudom messzire dobni őket, ott szállingóznak az orrom előtt, míg le nem érnek a földre. Úgy tűnik hatásos volt. Ennyi elég is, hogy lenyugodjak. Le-fel járkálok a megállóban, az emberek már bámulnak, mintha még nem láttak volna nyomorult egyetemistát. Nem tudom, mit tegyek. Merjek felszállni jegy nélkül? És ha pont most kapnak el? Ha nincs miből jegyet vegyek, hogyan fizessem ki a büntetést? Ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben az eldobott jegyek között járkálok. Elhatározom magam, hogy mégiscsak felszállok, és majd figyelmes leszek. Nem bírnék most ki még egy óra gyaloglást, meg a sör is kezd a fejembe szállni. Gyorsan haza kell érnem, mert már nagyon éhes vagyok, nincs időm sétafikálni. Megjön a troli, felszállok. Figyelem a gyanús személyeket, de nem látok egyet sem. Kicsit megnyugszok. Minden megállóban nézem, hogy ki száll fel, hogy viselkedik, de szerencsére semmi gyanús. Van köztük egy kopasz srác, hasonlít a legjobb barátomra. Elkezdek azon gondolkozni, hogy kitől kérhetnék egy kis pénzt kölcsön, de senki nem jut az eszembe. Akitől kérnék, az csak olyan, aki tudom, hogy adna is, de ők ugyanebben a cipőben járnak. Várják az ösztöndíjat. Egy bőrkabátos férfi a belső zsebébe nyúl. Ijedtségemben minden gondolatom szertefoszlik. Nem figyeltem eléggé. Egy pillanat alatt ezer érzés és gondolat fut végig rajtam. Téves riasztás. Csak a telefonját kereste. Most már odafigyelek mindenre. Az ijedtség meghozza a gyümölcsét. Lassítunk. A megállóban két gyanús alakot veszek észre, akik összenéznek, majd az egyik elől, a másik pedig hátul száll fel. Nem gondolkozok egy percig sem, rögtön leszállok. Kapucni fel, táska a hátra, kéz a zsebbe. Elindulok hazafelé. Fél szemmel még látom, hogy az egyikük valamit elővesz a zsebéből. Istennek adok hálát, hogy nem buktam le. Csak ekkor veszem észre, hogy már a főtéren vagyok, két megálló lett volna még hazáig.

            Lassan baktatok hazafelé. Máshol jár az eszem, nem is veszem észre, hogy a troli útvonalát követem, pedig a Mikó-kerten keresztül rövidebb lenne. A biztonság kedvéért még megállok egy bank-automatánál is, hogy megnézzem, nem tették-e fel a pénzt. Csak annyit értem el vele, hogy megint levett 200 lejt a mocsok. Pedig úgy megettem volna egy shaormát a sarkon a görögnél. Ekkor jut eszembe, hogy forduljak be a városházánál. Előveszem a telefonom és bekapcsolom. El is feledkeztem róla. Van egy üzenetem a húgomtól. Felhívom. Édesanyám veszi fel. Kérdezősködik, válaszolok. Kicsit jobban érzem magam, amíg meg nem csap az illat. Miért is jöttem erre? Hogy kínozzam magam? Befordulok, a könyvtárnál már hangosan korog a gyomrom. Édesanyám az ösztöndíj felől kérdez, megnyugtatom, hogy minden rendben, csak egy kicsit meg kell húzzam a nadrágszíjat, de amúgy semmi gond, és már csak másfél hét, és otthon leszek. Nem voltam otthon még ebben a félévben. Elköszönök, lerázom őket, mert már nem bírok hazudni. A klinikánál járok, amikor rám jön a sírás. Zokogok, mint egy kisfiú. Nem sírtam már évek óta. Talán a sörök miatt van. Hamar visszafogom magam, és letörlöm a könnyeket. Nehéz helyzet. Nem kérhetek tőlük, nekik is alig van, és a karácsony is közeleg. Valamiből viszont haza kell jutnom. Igaz, már ígérték a pénzünket párszor, de csak megadják még mielőtt haza kell, hogy menjek. Nyugtatgatom magam, és közben szidom a rendszert. Hova jutott a világ. Kincses Kolozsváron éheznek a deákok. De hiszen ez mindenhol így van, volt és lesz. Nem a város tehet róla. Hiszen itt minden lehetőséget megkap az ember. Felsétálok a bentlakásig, felmegyek a lépcsőkön. Azon gondolkozok, hogy látszik-e, hogy sírtam. Bemegyek a mosdóba, megmosom az arcom. Ha már ott vagyok, meglátogatom a mellékhelységet is. A sörök már igyekeznek kitörni egy ideje, de csak most vettem észre. Megkönnyebbülten nyitok be a szobánkba.

            A fiúk az ablakban beszélgetnek, nézik a meccset. Illetve van náluk egy távcső, azzal kukucskálnak át a Dolce-Vita-ba valahányszor felkiáltanak a szurkolók. Jó szórakozás, közben lehet hallgatni, hogy mások miket kiabálnak ki az ablakon. „Andrea Marin”, „Hai Craiova”, „Muie Steaua” - sok részeg paraszt, de megvan a maga hangulata. Köszönök, ők is köszönnek. Odamegyek én is, hirtelen kíváncsi leszek az állásra. Az ablakunk alatt a palacsintázóból sültszag árad. Bezárom, mire a többiek rám szólnak. Engedek nekik, nem akarom elrontani a hangulatot. Mégis sikerül. Megkérdezem tőlük, hogy tudnak-e adni pár szelet kenyeret. Zakuszkám ugyan már nincs, de még van egy kevés pástétom, csak valamire rá kéne kenni. Kiderül, hogy tulajdonképpen engem vártak. Összedobtak 7000 lejt, de ahhoz még kéne három. Én is bepótolok még kettőt. Átkutatjuk még egyszer a zsebeinket, mintha valami csodában reménykednénk. De semmi. Tudtam, hogy nekik sincs pénzük, de nem gondoltam, hogy ilyen rosszul állnak, mint én. Egyetlen reményünk, hogy Ő majd kisegít, hiszen egyikünk még nincs itthon. Úgy várjuk, mint a Megváltót. Ironikus, mivel ő szidja a leg kifinomultabban. Vége a meccsnek, a külső zajok lecsendesednek. Hírtelen elered az eső. Ketten lemennek, elszívni egy szálat. Arra gondolok, hogy ha cigiznék, már régebben elfogyott volna a pénzem. Meg a múlt heti rock-retro bulira a Jungle-ben. Ott költöttem el az utolsó bankóm. Már bánom. Igaz, hogy előtte még bevásároltam, vettem az ukránoktól 20 zacskós levest, meg némi felvágottat, kenyeret tovaniéknál. Elég jól kitartott. Feleszmélek. Nem szabad sajnálnom, hogy jól éreztem magam, és megittam pár sört a haverokkal. Jó buli volt. Megérdemeltem. Nem szoktam minden héten bulizni, mint a többség. Egyébként is, elsejére ígérték a pénzt. Gondolatom azonban félbeszakad. Megérkezett a Messiás. Be se jött jóformán az ajtón, már kérdésemmel rontok rá. Hol voltál eddig? Már nagyon vártunk! Meglepetten rám néz, majd kacagni kezd. Igaz is, hiszen ő nem tudja miért. Pár szóban felvázolom a helyzetet. Ismét kacag, de most másképp. Kis hallgatás után azt mondja, hogy az utolsó pénzét buszjegyre költötte, mert nem akart megázni. Nagyon mérges lettem. Ilyen szerencsétlenül még nem voltam. Úgy éreztem, hogy ennél már nem lehet rosszabb. Feljöttek a többiek a szivarozásból. Találtak még 500 lejt. Olyan boldogok voltak. Nem értettem miért. Hiszen még mindig hiányzik ugyanannyi. Vagy megpróbáljuk átverni az eladót rongyos 500 lejjel? Esetleg elmeséljük, neki az egész történetet? Én nem vállalom azt a szégyent. Inkább éhen halok. „Miről beszélsz?” - kérdezték - „Ebből pont tudunk venni egy feketét!”. Milyen igaz. Nem is gondoltam rá, mivel én nem szeretem, és a fehér kenyeret eszem, de a fekete tényleg olcsóbb. Sosem értettem, hogy miért. Most már értem.